írta Miski György

 

                                                     első fejezet

 

  Malcolm azonnal felébredt, amikor reggel kitette a lábát a szélfútta, hideg utcára. A fene se gondolta volna, gondolta magában, hogyha április közepén se szó, se beszéd, önfeledten elköhögi magát az Északi-sark, az ember bögyörője harmadára ugrik össze a hidegtől. Európa kellős közepén! Minél fagyosabb a messzi észak lehelete, annál több hely lesz a gatyában. Néhány másodpercig dermedt mosollyal merengett a fordított arányosság eme frappánsnak vélt példázatán, aztán számonkérően felnézett a jégkék égre, amelyet mindhiába próbált felolvasztani a házfalak tövénél bujkáló nap éles fénye. Mikor lesz itt végre igazi tavasz? Még hallotta, hogy mögötte halkan kattan a komótosan csukódó kapu mágneszára. A szenvtelen nesztől kissé megsértődött. Mintha őt sürgetné, majdhogynem lökdösné, hogy menjen már a dolgára. 

  Márpedig sehogy sem fűlt a foga elindulni. A tíz méterre lévő, első emeleti otthonát amúgy is egy párja hűségében kételkedő szerelmes lélek morcos nyűgösségével hagyta hátra, záráskor kelletlenül fordult kezében a kulcsok fémcsomója. Ki tudja, kis lakása este várja-e a szokott langyos hűséggel, mint annyi éve már? Marhaság, persze hogy itt lesz. Itt lesz jövőre is, nem úgy értette, de egyáltalán, lesz-e este, ma este? Fényévnyire van a még el sem kezdett napi munka vége, és máris torkig volt a mával. Kutyául érezte magát, valahogy úgy, mint az, akit jóval záróra előtt, méltatlan körülmények között kitessékelnek kedvenc klubjából, ahol már addig is vagyonnyi borravalót hagyott. 

  Akármilyen rosszul is álltak a dolgok, azért a sommás kiköpést követően - ha már így kell lennie, hát vágjunk bele - szaporára fogta lépteit, és kopott műbőr táskáját a hóna alá szorítva a hét percnyi távolságra eső metróállomás felé vette az irányt. Az unalomig ismert útvonalon a huzatos sarkokon meglepő erejű széllökések kapták oldalba, teste nekilódult vagy éppen megtorpant a bolondos áramlatok szeszélyeinek függvényében. Mire beletanult volna a légmozgások különös logikájába, a nyugalom kiszámíthatatlanul beálló pillanatai csaknem orra buktatták, s kezdhette előröl a taktikázást.

  Pár lépéssel odébb csaknem beleszaladt a csapongó szélben kétségbeesetten vergődő verébcsapatba. A pihekönnyű madártestek karnyújtásnyi távolságban, tehetetlen, száraz falevelekként kavarogtak az orra előtt, majd egy, a szokottnál rámenősebb áramlat hátán egyszer csak eltűntek a tetők fölött. A két nappal korábban lezúdult esőzés akkoriban ezrével kergette felszínre a környék vízben fuldokló gilisztáit, most pedig a szél szórta szét ropogósra száradt porhüvelyüket a járda szürkére szikkadt aszfaltján. Az állomás felé lesunyt fejjel, enyhén előredőlt testtel kacsázó Malcolm száztizenhétig számolta a barnára sötétedett, hol cérnányi, hol meg spárga vastagságú tetemeket, aztán nagy önuralomra valló elhatározással más téma felé kényszerítette a gondolatait. 

  Alapjában véve pedáns ember lévén, este óta egy rögeszmés rendszerességgel felbukkanó gondolat zavarta. Tegnap este, amíg a híradó sokkoló képsoraiba belefásulva, alig odafigyelve az ügyeletes katasztrófákra, vérengzésekre, gyermetegnél gyermetegebb szenzációkra, szórakozottan merengett az elveszett világ tehetetlen sodródásán, nyugtalanító gondolat fészkelte magát az agyába. Nevezetesen az, hogy a szombati záráskor netán elmulasztotta beriasztózni az üzletét. Hiszen vénülő fejjel annyira automatikusan csinál mindent, hogy utóbb már maga sem tudja maradéktalanul rekonstruálni a történteket. Lépésről lépésre haladva odáig jutott az események felgöngyölítésében, hogy lelki szemeivel látta, amint magára kapta a sötétkék széldzsekijét, fejébe nyomta a kötött sapkát, az utca felé fordította az ajtón függő tábla "zárva" feliratát, takarékra kapcsolta a belső világítást. Pont. Illetve, az a kép is tisztán beugrott, amint aktatáskáját a lába közé szorítva kívülről kulcsra zárta a súlyos bejárati ajtót. Az akkurátus emberek szokása szerint kissé meg is rázta, biztos ami biztos. 

  De az elméjében rögzült színes fényképsorozatból hiányzott egy igen fontos mozzanatot megörökítő, perdöntő jelentőségű fotó. Nem látta maga előtt a riasztóberendezés klaviatúráján zongorázó ujjait. Tizenhárom-tizenhárom, négy szám. Ilyen egyszerű a kód, amit naponta kétszer, nyitáskor és záráskor be kell pötyögtetnie. A beütést követően még ötven másodpercig téblábolhat a boltban, de aztán söprés, mert a beélesített mozgásérzékelőkkel összekapcsolt sziréna olyan visítást rendez, hogy belesüketül az ember. Na, most akkor beütötte azt a nyavalyás kódot, vagy sem? Nem sok hiányzott hozzá, hogy éjjel taxival átvágjon a fél városon, csak hogy megbizonyosodjon a dolog felől. Aztán némi lelki tusa után győzött a korábban elköltött finom vacsora álmosító hatása, meg a barátságos szoba maradásra ösztönző szelíd melege, és az ellustult Malcolm megadta magát. De hajnalok hajnalán sűrű időközökben felriadt felületes alvásából, és alig várta a reggelt, hogy indoka legyen munkába indulni. 

  A kihalt utcán a kialvatlanságtól ingerlékenyen vívta magányos csatáját a kegyetlen időjárással, s ahogy egyre közeledett a metró lejáratához, lelkében úgy nőtt a félelemmel elegy bizonytalanság. A levegőben kavargó por miatt nem nézett előre, tekintetét a földre szegezte, s képzelete egy részletes várostérképen húzott vastag vonalban látta viszont eddig megtett útját. Akár vakon is eltalált volna a földalatti lépcsőjéig. Csak az útját keresztező, gyér forgalmú főút gyalogátkelőjénél kényszerült megállásra, aztán a hamarosan zöldre váltó lámpánál újra nekilódult. A túloldalon hosszan elnyúló kovácsoltvas kerítés egyhangú, szürkére mázolt lándzsasora szegődött mellé, s kísérte el a szálloda fehér murvával felszórt, ebben a turistaszegény évszakban üres buszparkolójáig. Innentől fogva hátába kapta a szelet, aminek jótékony taszigálása csakhamar a tizenöt fokból álló lépcsősor tetejéhez sodorta. Olyan megkönnyebbülten bukott alá az olajszagú, viszonylagos melegbe, ahogy a harctér katonája menekül a süvítő golyók elől oltalmat nyújtó lövészárokba.

  Bérletes lévén, megállás nélkül haladt el a jegykezelő automaták szigorú sorfala mellett, aztán némi vízszintes talajszakasz után újabb, az előbbivel megegyező hosszúságú lépcsősoron ballagott le ráérős tempóban. Nem kellett kapkodnia, hiszen a lenti szélcsendből, valamint a szürke és fekete márványlapokkal kirakott peronon nesztelen mozdulatlansággal várakozó utasok gyér létszámából következően imént mehetett el az előző szerelvény. Feltevését a mennyezetről több helyen aláfüggesztett digitális kijelzők is megerősítették, amelyek számlapja szerint az előző vonat bő perce húzott ki az állomásról. A karórájára pillantott. Nyolc óra negyvenöt perc, mindez április tizenhatodikán. Te jó ég, már megint hétfő! A peron közepe tájára igyekezett, mivel azon a szakaszon méretes óriásplakátok törték meg az alagút falának egyhangú márványborítását. A mély árokban futó sínpár túloldalán kétméteres közökkel sorba helyezett színes reklámok egyike napok óta izgatta a fantáziáját. Nem is nagyon kellett kerülgetnie a pókerarccal semmibe meredő kevés várakozót, s miközben pillantásra sem méltatta a többi óriástáblát, hamarosan szemközt találta magát ügyeletes kedvencével. A piros színű, szabad műanyag padok egyikére telepedve máris átadta magát a kellemesnek ígérkező szemlélődésnek.

  A feltörekvő, de máris nevesnek számító, sportruházattal foglalkozó cég termékeit kínáló plakát a jó ízlés keretein belül maradó, szelíden hatásvadász megjelenésével kétségkívül kilógott az átlagból. A kép feszes atlétatrikóba és rövid, lenge sportnadrágocskába öltöztetett fiatal nőt ábrázolt, de nagyon rafinált tálalásban. A szép arcú, formás hölgy öltözéke ugyan nem érdemelt volna különösebb figyelmet egy atlétikai versenyen, ám a szemből fotózott, egyenesen a fényképezőgép lencséjébe mosolygó, derékból kissé előre hajoló, két kezével az enyhén terpesztett combjaira támaszkodó lány tekintetéből olyan finoman, csaknem szűzies ártatlansággal áradt az erotikus kihívás, hogy a férfi minden alkalommal beleremegett a látványba. Most is rögtön az jutott eszébe, hogy ezt a nőt nem is lehetne bűntudat nélkül megkefélni. Ez a fantasztikus kisugárzású, varázslatos teremtés gyengéd csókolgatásra, becéző simogatásra született, nem holmi... dugásra. Ez utóbbi szó tekintetében szándékosan fejezte ki magában magát ennyire nyersen. Protestáló célzattal tudatosan alkalmazta a durva szót, mintegy demonstrálva belső felháborodását a szép lány testének más által való feltételezett kihasználása miatt. Kevésbé körmönfontan szólva: személyes érintettség híján is féltékeny volt a poszter üdvöskéjére. Persze tudta, hogy a képhez való ilyetén erős viszonyulása túlmegy azon a határon, ami még egészségesnek, normálisnak lett volna mondható, de a negyvenötön túli férfi, egy öregedő, sok csatát megvívott bölény fölényével, rutinos cinizmussal hessentette el magától az efféle, nyűgöt jelentő bögöly-gondolatokat. Elege volt már az életét keserítő önkontrollokból, meg a fiatal kora óta a sarkában lihegő gátlásokból. 

  Spontán belső lázadásával eddig a pontig forralta magát, amikor az orra elé furakodott, tehénszerűen terebélyes asszonyság a kezében himbálózó, fémsarkú táskájával addig forgolódott, amíg sikerült megkarcolnia Malcolm kézfejét. Nem is akárhogy, a vér is kiserkent a két centi hosszan felsértett bőr alól. Ösztönös mozdulattal szájához kapta felsebzett kezét, és csöndes káromkodás kíséretében igyekezett kiszívni a szivárgó vért. Közben jó ember módjára próbálta nyugtatni a tettébe belesápadt, szörnyen röstelkedő asszonyt, mondván, minden bizonnyal túléli az apró balesetet, aggodalomra igazán semmi ok. 

  - Jaj, fiatalember, ezer bocsánat, milyen ügyetlen vagyok ma! Ne haragudjon! Nagyon megvágta ez a nyavalyás táska? - hadarta részvétteljes hangon egy szuszra, miközben a kezében szorongatott papír zsebkendővel igyekezett hozzáférni a jelentéktelen sebhez. 

  Malcolm megborzongva rántotta el a kezét, és gyorsan megint a szájához emelte, mielőtt a jóindulatú dögkeselyű elsősegélynyújtás címén lecsaphatott volna rá. A szokott sósnál furamód édesebb vércseppeket nyalogatva gondolt, amit gondolt, ám ezeket megtartotta magának. Fogai közt megszűrt szavakkal, csitítóan szólt a feldúlt teremtéshez.

  - Semmi baj, csókolom. Nézze, már egyáltalán nem vérzik - mutatta futólag a karcos bőrfelületet, aztán megint biztonságba helyezte a kezét. 

  A nő erre végre odébb állt. A szomszédos oszlopnak dőlve, az imént vérzéscsillapításra ajánlott zsebkendővel törölgetni kezdte izzadt homlokát. Láthatóan megviselte az eset. 

  "- No lám, ha baj van, tudnak rendesek is lenni az emberek" - gondolta magában kiengesztelődve a férfi, ámbár továbbra sem bírt szabadulni az első benyomásból fakadó, s lassan terebélyes gyanúvá lombosodó megérzéstől, miszerint a smasszer alkatú nőszemély tettébe nem kevés szándékosság vegyült. Nem tudta volna megindokolni, miért gondolja így, de úgy érezte, hogy valami szavakkal nehezen kifejezhető, hamisságszagú erőltetettség bujkált a ténsasszony viselkedésében. 

  Némi, nehezen palástolt bosszankodás után figyelmét ismét a táblán látottak kötötték le, s egyhamar elfeledkezett az incidensről. Még javában és önfeledten szemezett síkbeli kiválasztottjával, amikor a lágyan nekilóduló huzat, mint egy hatalmas erejű tolóhajó előtt feltorlódó hullám, a menetrend szerinti metró közeledését jelezte. Felállt a padról, és ahogy a peronon mindenki más, fejét szórakozottan fordította jobbra, az alagút sejtelmes sötétjéből felcsillanó vonatlámpák feltűnésére várva.                                                     

  Nemsokára felbukkant az egyre erősödő zúgással és viharossá fokozódó széllel befutó szerelvény, hogy aztán az állomás hideg fényeitől lehiggadva, a megállás előtti utolsó métereket mintegy lábujjhegyen tegye meg. Diszkrét szellentéshez hasonló hangon szusszantak a nyíló ajtók, és a tengeri lagúnák kékeszöld színére mázolt kocsik magukba rántották az időponthoz képest kevés számú munkába igyekvőt. 

  Az emberi testek kipárolgásától felmelegedett kocsi belsejében Malcolm szeretett plakátja közelében keresett kapaszkodót. Bár nagyon vágyott rá, hogy megérintse a bájosan mosolygó arcot, az ablaküveg megakadályozta kívánsága teljesülését. Azért, amíg a fülsértő erővel bömbölő hangszóró az ajtók záródására figyelmeztette az utazóközönséget, és a metró az elmaradhatatlan zökkenéssel el nem indult, le nem vette volna róla a tekintetét. Végül a lány mosolyának utolsó részlete is eltűnt, elveszett a gyorsuló üvegtáblák mögött. Mire szokása szerint ülőhely után nézett, és lerogyott a legközelebbi szabad felületre, szerelvényestől elnyelte az alagút kerek torka.

  A vonatnak még nyolc, egymástól rövidebb-hosszabb távolságra eső állomáson kellett megállnia, hogy a férfi számára legfontosabb utolsóhoz érjen. Ez körülbelül negyedórányi utazást jelentett. Ültében lazított a felszíni hideghez állított öltözékén. Vadonatúj, márkás dzsekijén lehúzta a gégéjét böködő cipzárt, izzadó fejéről lekapta a kötött sapkát, majd a lehetőségekhez képest kényelembe helyezkedett. Egy elnyelt ásítás csípős könnycseppeket préselt érzékeny szemeibe, de mielőtt bárki félreérthette volna a helyzetet, kézfejével gyorsan letörölte a zavarba ejtő nedvességet. Párától tisztult tekintetét megszokásból körbehordozta a körülötte szellős távolságban helyet foglaló utastársain. A látványtól alig érzékelhetően elhúzta a száját. Szokás szerint mindenki, aki egymagában ücsörgött, valami konkrétan nevesíthetetlen idegenkedésből, vagy talán ösztönös bizalmatlanságból, igyekezett minél nagyobb közt hagyni maga és a szomszédja között.

  A metró teljes sebességre kapcsolva süvített a kétarasznyi távolságra húzódó falak mellett, a kabátok alá rejtett testek szinkronban rázkódtak az itt-ott hanyagul hegesztett síneken kattogva ugráló, rugalmatlan alvázra szerelt felépítménnyel. Malcolmnak, immár nem először, az a kellemetlen érzése támadt, miszerint nem sok hiányzik ahhoz, hogy a rázkódó kocsik szegecselései az eszement vágtában érett rózsabimbóként szétnyíljanak, s mire befutnak a következő állomásra, levetve mindent sallangot, az egész kocsisorból a csupasz alvázak, a kopott padlókhoz erősített ülések, és az őrülten kapaszkodó, lobogó hajú utasok maradjanak mementóként. 

  Mindazonáltal, e kis elmebéli kitérő után a vágyakozás láthatatlan selyméből font póráz végére kötött gondolatai visszatértek a plakátlány körüli álmodozás bűvkörébe. Malcolm hamarosan azon meditált, hogy egész életében mennyire szeretett volna egy ehhez hasonló, első látásra megkedvelt teremtéssel megismerkedni. És persze, futott végig sebtében a letűnt idők kínálati skáláján, ilyen magas színvonalon sosem jött össze a dolog. Igaztalan lenne az állítás, miszerint számos egykori barátnője között ne akadt volna szép arcú, csinos leányzó. Vagy urambocsá' asszony. Többségük tetszetős megjelenésű, dekoratív teremtésnek számított, de az állomás üdvöskéjének felidézésekor alkonyi szürkeség borult az emlékükre. 

  Ültében alig észrevehetően megrázta sűrű, deres sörtehajjal borított fejét, akárha egy tolakodó legyet akart volna elhessenteni magától. 

  " - Ideje lenne önként szabadulni a rögeszméidtől - suhant át ráncba szaladt homloka mögött a figyelmeztető gondolat -, mielőtt nemcsak mások, de magad előtt is hülyét csinálsz magadból. Mielőtt mániáddal új fejezetet nyitnál az elmekórtannal hivatalból foglalkozók legnagyobb örömére. Foglalkozz inkább mással, például mi a helyzet azzal a rohadt riasztóval?"

  Erre az átlátszóan elterelő célzatú ötletre majdnem hangosan felnevetett, amikor észrevette, hogy figyelmetlenségében önként vetette magát a tegnap óta feledni kívánt kérdés jól álcázott vermébe. Gyanakvón, lopva pillantott körbe, vajon az utasok észrevették-e belső hangulatváltásainak árulkodó külső jeleit? De nem, azok rá se bagóztak, egészen mással voltak elfoglalva. Megnyugodva konstatálta, hogy nem az ő becses személye áll minden jelenlévő figyelmének központjában. Jobb elfoglaltsága nem lévén, ismét önmagába készült mélyedni, amikor, mint az erdő szélén legelésző szarvas, ha valami lehullott gally figyelmeztető roppanása üti meg a fülét, vagy megérzi a vérére áhítozó ragadozó szagát, egyszerre éberré vált. Kezdetben halványan derengő, ám egyre erősödő hiányérzete támadt. Riadót fújó tudatában elsőként az sejlett fel, mintha vonatának az eltelt idő alatt el kellett volna érnie a következő megállót, sőt ezzel a haladási sebességgel akár utolérni és hátulról letolni a pályáról az előző járatot. Ezzel szemben szerelvénye változatlanul vad tempóban, a megálláshoz feltétlenül szükséges lassítás szándéka nélkül száguldott a kibetonozott furatban. Bár a kellemes múltbéli hódításai körül csavargó gondolatai mindeddig kiválóan elszórakoztatták, azért a nagy nosztalgiázás közepette biztosan feltűnt volna, ha megállás nélkül átrobognak egy kivilágított, bámész ácsorgókkal teli állomáson. 

  A másik, komoly aggodalomra okot adó jelenség az utastársak - első olvasatban lehettek vagy másfél tucatnyian, férfiak és nők nagyjából azonos arányban - egyöntetűen hitetlenkedésről, őszinte értetlenségről árulkodó arcának látványa volt. Hozzá hasonlóan többen is felfigyeltek a különösen alakuló helyzetre. Az emberek tekintetében lassan félelembe fordult az esettel kapcsolatos kezdeti tanácstalanság. A szemközt ülő, a középkorosztálynál keményebb fából faragott fiatalabb generációhoz tartozó csoport öt tagja látszólag még tartotta magát. De a szájuk sarkában megragadt félmosolyt árulkodóan ellenpontozta szemük zavart pislogása, a nyakukat pedig mind idegesebben tekergették a furcsán formálódó események hatására. A metrókocsi belsejében szemlátomást eluralkodóban volt a pánik, elkerülhetetlen kitörése csak idő kérdése volt. Egyszerre mindenki felpattant ültéből, és az ablakokhoz tapadva kifelé bámult. Ellenzőnek használt tenyereik fedezékéből szemeiket a kinti félhomályba meresztették, mintha a falakon párhuzamosan futó elektromos kábelek sötétszürke kígyóin kívül bármit is láthattak volna. A szürreális szerepjátéknak helyet adó, mozgó kamaraszínpadnak is beillő metró lepusztult beltere úgy festett, mintha egy sokszereplős bújócskában az összes résztvevő a hunyó szerepére pályázott volna. 

  A viszonylag békésen induló, ám hamarosan felpörgő előadás alaphangját a kocsi túlvégében helyet foglaló, barna kosztümös hölgy adta meg, aki máris félájultan hanyatlott vissza a kárpitozott ülésre. Lüktető halántékát két eres keze közé szorítva, önkéntelenül is védekező, magzati pozícióba görnyedve, minden egyéb zajt elnyomva idegtépő sikoltozásba kezdett. Az imént még rendezett kazalként tornyosuló, teknőcfésűvel feltűzött kontyából kiszabadultak a festett hajtincsek, és a szabadon eresztett hisztéria nyomán kicsi ostorok módjára csapkodtak az izgalomtól reszkető feje körül. Ebbéli állapotában határozottan a kígyózó hajkoronájú, mitológiai Medúzára hasonlított. Szárnyas gallérú fehér blúzának két felső gombja kibújt a helyéről, az elővillanó melltartó csipkés kosarai közötti mély árok dús kebleket engedett sejtetni. A hunyorgó belső világításban egészségtelenül sárgás színben játszó, nyirkos arcok néhány másodpercre az elsőként önuralmát vesztett hölgy felé fordultak, de egyelőre, szerencsére, senkit sem ragadott magával a hisztérikus jelenet. A nő végül elfáradt vagy elalélt, mindenesetre elcsendesedett, és félrebillent fejjel, ültében hanyagul szétvetett végtagokkal, combtőig sodródott szoknyával elterült a helyén. Senkit sem kötöttek le az alattomban feltáruló részletek. 

  A domináns zajt újból a monoton kattogás és a szerelvény mellett süvítő szél összhangzata jelentette. A kocsiban rekedtek közül egyelőre senki sem volt képes megszólalni. Malcolm, aki szintén nem tudott helyben maradni, gépiesen felállt. Miközben hátával a közeli ajtóhoz dőlve kitámasztotta a testét, önvédelemre berendezkedő agya, megelőzendő a befurakodott rémület további térnyerését, sajátos technikával a gondolkodás teljes kiiktatására kényszerítette magát. Ha most az utasok akármelyikét kérdezik, az elszenvedett sokktól a saját nevükre sem emlékeztek volna. 

  Ahogy teltek a féktelen robogással kitöltött percek, és a régóta ismerős megállók nyilvánvalóan nem voltak a szokott helyükön, sőt semmi sem utalt valamikori létezésükre, a szorult helyzetbe került embereken kezdtek kiütközni a személyes jellembeli jegyek. A három huszonéves fiúból és a két, hasonló korú leányzóból álló fiatalok csoportja, megfélemlítve a helyzetben rejlő szörnyű lehetőségektől, elmerevedett testtel, gépies lassúsággal ereszkedett le az egymás melletti ülésekre. Az öt riadt szempár bizakodva szegeződött a szemközti ajtó üvegének vetett háttal ácsorgó, az eset súlyosságához mérten érthetetlenül flegmának tűnő Malcolmra. Mintha a közéjük vegyült őrület szelleme a magabiztos nyugalmat sugalló ember egyetlen csettintésére nevetséges rémálomként elillanhatna, ha a férfi úgy akarná. A fiatalok kétségbeesett optimizmusa, vagy inkább látens apakomplexussal elegy vágyálma természetesen köszönő viszonyban sem volt a valósággal. Az általuk félreértett flegmatikus nyugalom mögött nem valamiféle akarati hatalom, hanem az a nehéz helyzetekben spontán jelentkező hideg közöny állt, ami a férfi elhatározásától függetlenül bizonyos, infarktushoz közeli esetekben belső védőmechanizmusként aktiválódott. Miként most is. Agyának, idegrendszerének és az ezekkel szoros kapcsolatban lévő lelkivilágának ez az egyedi, katatóniagyanús rövidzárlata kiemelte a valóság viharos tengeréből, és messzire repítve lágyan letette a tökéletes közöny problémamentes szigetén. A srácok ezt a területenkívüliségből eredő semlegességet vélték fölényes nyugalomnak, s miután nem ismerték a mögöttes tartalmat, egy emberként vonultak át a Malcolm melletti üléssorra. 

  Miközben a férfi faarccal bámulta elmosódott tükörképét a szemközti ajtó karcos üvegén, a metró belsejében eluralkodóban volt a korlátlan anarchia. Malcolm és a közelébe húzódott fiatalok kivételével mindenki másban felszínre tört az eredendő agresszív én. Az akaratán kívül összezárt populáció két táborra szakadt. Míg a menetirány felőli szakaszt egyfajta pacifista szellemiség lengte be, a hátsó traktusban ádáz polgárháború dúlt. Kezdetben mindenki a saját neméből keresett magának ellenfelet. Férfiak a férfiakkal, nők a nőkkel kiabáltak és lökdösődtek. Rövidesen már pofozkodtak vagy karmolták egymás arcát, rángatták a másik karját, tépték a velük szemben állók haját. A némi lovagiasságot mutató felvezető periódus kérészéletűnek bizonyult. Az első percet követően elfajultak a dolgok. A fékevesztett gyűlölködés immár nemre való tekintet nélkül zajlott. Élesen csattantak a kölcsönösen eleresztett, erőből indított pofonok, tompán puffantak a testre mért ütések és a kényes helyeket célzó rúgások. Egykettőre tovább romlott az amúgy sem rózsás helyzet, és a fullasztóan levegőtlen utasteret fájdalmas sikolyok és bömbölő káromkodások remegtették meg. Hat perce indult elátkozott útjára a szerelvény, és máris a legkíméletlenebb eszközökkel zajlott az erőfölényen alapuló ősi kiválasztódás. János evangélista után szabadon: íme az ember!

  Ám ha valaki azt hiszi, hogy eme vérre menő, nemtelen küzdelemben a nőknek valamiféle alárendelt pofozógép szerep jutott, a látvány hatására minden bizonnyal revízió alá veszi lealacsonyító sztereotípiáját. A tradicionálisan hibás besorolás szerint gyengébbnek elkönyvelt nemhez tartozók közhelyesen feneketlen, hanyag pedantériával berendezett válltáskái valóságos fegyvertárnak bizonyultak. Ezek bő bugyraiból több olyan holmi került elő villámgyorsan, amelynek spontán hadrafoghatóságán az is meglepődött aki előrántotta, az pedig még inkább, akivel szemben bevetésre került. A zaklatottan hunyorgó belső lámpák alatt küzdők kezében elszánt erővel markolt éles kézitükrök, hegyes kisollók és horgolótűk villantak. Harci buzogányként forgatott, félkilós kulcscsomók zúgtak el az ellenfelek orra irányába, súlyos esernyőnyelek pörölyként koppantak a koponyákon. Mint puskapor szaga a harcmezőt, az amúgy is fullasztó légteret a gázspray szemet-orrot szúró felhője lengte be. Az ütközet egy ideje túllépte az azonos fajhoz tartozó állatok közötti leszámolás intenzitását és kegyetlenségét, a kapott könnyebb-súlyosabb sebek miatt mind többen kényszerültek kiszállni a verekedésből. 

  Az utolsóként talpon maradt két, nagyjából azonos fizikumú és korú férfi szabályos bokszmeccset vívott egymással. Véresre püfölt, elgyengült testük imbolygása esetükben is a közeli végkifejletet valószínűsítette. A korábban kihullottak egy része, különösen a komoly verekedéshez nem szokott nők - köztük az imént őrjítően sikoltozó középkorú hölgy, akinek úgy jött az idegrohamát feledtető csetepaté, mint a pince sötétjében tévelygő gyermeknek a meglelt kijárat -, cafatokra tépett ruháikban a földön ülve próbálták összeszedni magukat. Legalább annyira, hogy valamelyik ülésre felhúzódzkodva hozzákezdhessenek lüktető sebeik ápolásához. Másokban ennyi szufla sem maradt, ők az ájulás zöld és vörös hullámain hánykolódva távolodtak az eszmélet ködbe vesző partjaitól.

  A remegő lábaikon úgy, ahogy megálló két bika felváltva csapkodta egymást. A mindinkább nehezülő mozdulatok még ritkábbá váltak a kínzó légszomjtól. Az alvadt és elkenődött vértől maszatos, tétova öklök ütései jóformán simogatássá szelídültek, mire célközelbe értek. A versenyből hamarabb kiesettek rosszulléttel küszködő tábora, megbékélve személyes vereségével, fél szemmel figyelte, melyikük viszi el a trófeát. Ki játszhatja az alárendelt szerepre kárhoztatott csorda vezérürüjének szerepét? Végül a küzdelmet már csak imitálók egyike, a kopaszodó, testesebb férfi nem bírta tovább, és önkívületi állapotot tükröző, semmibe révedő szemekkel csuklott térdre ellenfele lábai előtt. Annak még maradt annyi ereje, hogy a vállánál meglökve hátára taszítsa, aztán felrepedt száján a végletekig kimerült győztesek bávatag vigyorával, maga is lehuppant a legközelebbi ülésre. A senki sem tudta volna megmondani, miért kirobbant harc véget ért.

  Nagyjából ez idő tájt járt le Malcolm elméjének önkéntes száműzetése. A küzdelemből kimaradt férfi mit sem tudott a tőle pár lépésnyire lezajlott ütésváltásokról. Egy ötlettől vezérelve ellökte magát az ajtótól, és a túloldalra szerelt vészjelző gombját nyomva tartva megpróbált kapcsolatba lépni a metróvezetővel. 

  - Halló, vezető úr! Halló! Kérem, szólaljon meg, ha hallja a hangomat! - kiabálta túl a külső zajokat. 

  Egészen közel hajolt a fémdoboz mikrofonjához, de hiába fülelt, nem jött válasz.

  - Kérem, amilyen hamar csak lehet, állítsa meg a szerelvényt, és nyissa ki az ajtókat, mert az egyik kocsiban többen rosszul lettek a levegőhiánytól! - próbálkozott a ravaszabb verzióval. 

  A meggyőzően hangzó szavak ezúttal is hatástalanok maradtak.

  - A jó édesanyádat, ugassál már valamit! - vetette be higgadt hanghordozással a durvább fegyvert. 

  Mivel ez a felszólítás is falra hányt borsónak bizonyult, kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy a készülék alighanem működésképtelen. Egyébként a fiatalok, akárha vezényszónak engedelmeskedtek volna, mint tanítványok a mesterüket, némán követték a vészjelzőhöz tartó Malcolmt. Éppen oda ültek vissza, ahonnan néhány perce elindultak. A jelenet nem nélkülözött némi abszurd komikumot, de a férfin nem látszott, hogy felismerte volna az ő és a srácok helyváltoztatása közötti összefüggést. Mindazonáltal a gyöngyház szürkére festett vészjelző mikrofonja néma maradt. Bár a tövig nyomott piros gomb melletti hangszóró finom recsegéssel és sistergéssel tudatta, hogy a készülék üzemképes, a szerkezet adós maradt a hőn áhított emberi hanggal. A három fiú és két lány reménytől kipirultan, határtalan bizalommal figyelte a váratlan helyzetek megoldásában náluk tapasztaltabbnak vélt férfi ténykedését. Szemük és fülük szinkronban rezzent a rájuk ügyet sem vető ember mozdulataival. 

  Malcolm a harmadik sikertelen próbálkozás után feladta a buta géppel való meddő kísérletezést. Ahogy felegyenesedett a süket készülék mellől, tekintete sorra megpihent az illedelmes tartásban ülő fiatalok rávetett, sugárzó arcán. Bizonytalanul nézett maga körül, nem értette a szituációt. Fokról fokra odébb sikló tekintete végül megakadt a kocsibelső hátsó frontján, az egymás által véresre vert, csapzott öltözékű társaságon. A szeme sorra leltárba vette a csatából visszamaradt, padlót borító szemetet, a szanaszét heverő táskákból és tépett nejlonszatyrokból szétszóródott kacatokat, meg a törött csirkelábakra emlékeztető esernyőtorzókat. Miután a látottakból hideg szenvtelenséggel kikövetkeztette a lezajlott verekedés tényét és mértékét, keresve kutató szeme megállapodott a harc lehetséges győztesén. Alaposan szemügyre vette. A többé-kevésbé hülyére vert illető, állapotához illő mosollyal, ugyanott ücsörgött, ahová az előbb leroskadt. Akár a bunyóban részt vett társai, ő sem értett semmit a történtekből. Annyi azért elért letompult tudatáig, hogy ő most valamiféle erősorrendet felállító küzdelem győztese. Ám, hogy miért volt minderre szükség, s mit is kezdjen a diadalával, erre nézve a leghalványabb elképzelése sem volt. Ma reggel mindössze a hivatalába szeretett volna eljutni. Metróval, mint megannyi éven keresztül tette volt eddig. De így, hogy összetört teste orvos, rongyként lógó ruházata pedig szemeteszsák után kiáltott, győzelem ide vagy oda, legszívesebben elsírta volna magát. Ezért aztán érdemes volt hajnalban félóráig tusolni, és a minap felvett kis titkárnő által agyondicsért drága dezodorból magára fújni fél flakonnyit! Meg különben sem verekedéshez öltözött. És egyáltalán, mi ez az őrület, hová a bánatos francba rohan ez a nyomorult metró?! De persze, mint mindenki más, ő is feleslegesen tornásztatta az időnként erőre kapó agyát. Legvilágosabb pillanataiban sem talált észszerű magyarázatot arra, hogy miért éppen ővele, miért éppen ma, és miért pont a metrón? 

  Zavaros szemei elől homályos kontúrok között lebegő sötét árnyalak fogta el a fényt, de képtelennek érezte magát, hogy akárcsak megkísérelje magasabbra emelni a mérgesen zúgó darazsakkal teli fejét. Felőle akár maga a halál is lehetett a baljós folt, ha érte jött, vigye! De el innét, el erről az átkozottul forró, büdös és zajos helyről! Avagy nyitott kapukat dönget, és már a pokolban lenne? Nem ott volt, legalábbis nem az ördög felügyelete alá tartozó misztikus fegyintézet valamely bugyrában, bár a miliőt illetően a terep és a viszonyok sokban hasonlítottak a legfőbb gonosz birodalmának előszobájához. A bágyadt bokszbajnok eme felületes benyomása rövid időn belül határozottabb jelleget öltött, majd viharos gyorsasággal hatványra emelkedett. Ugyanis, tovább szőve az iménti metaforát, a kínok képletes előszobájából egy eddig sosem tapasztalt fájdalomérzet sodrásával rögtön négy-öt teremnyivel beljebb került a szenvedések szikrázó falú palotájában. 

  Pedig a fölötte tornyosuló árny mindössze egy deci rumot löttyintett az ellenfél arany pecsétgyűrűje által felszaggatott, felvérzett arcába. Azért csak ennyit, mert a csata hevében kinyílt egyik táskából elgurult kétdecis üveg tartalmának felét a tulajdonos korábban kiszivattyúzta. Vélhetően nem külső fertőtlenítésre használva a hatvanszázalékos szeszipari terméket. Malcolm kezét sem igazán emberbaráti megfontolás vezette, amikor a sebzett képű fiatalember homlokára csorgatta a medicinaként szolgáló maradékot. Égetően szüksége volt egy bátor és jó erőben lévő társra, akinek a segítségével megpróbálkozhatott a semmibe rohanó vonat megállításával. Az alkoholos gyógymód szemlátomást radikális változást okozott az imént még alig lézengő fiatalember viselkedésében. Igaz ugyan, hogy a hevenyészett kúrát követően darab ideig annyira el volt foglalva magával, hogy remény sem nyílt holmi verbális kontaktus létesítésére. Az esemény színhelyétől némileg hátrébb húzódott Malcolm türelemmel kivárta, míg kiszemeltje sikerrel átküzdötte magát az elképesztő fájdalom által kiváltott dührohamon. 

  Az ültő helyéből a rum első érintésére felpattanó bajnok egy csapásra visszanyerte korábbi vitalitását. Miközben vérben úszó szemeiből a fájdalom könnyei patakzottak, nemkülönben az orron és a szájon át egyéb testnedvek is távoztak az anyaszervezetből, cséphadaróként járó karjai számolatlanul vitték be a jobb- és balegyeneseket az erre legkevésbé sem érzékeny levegőnek. A hirtelen felgyógyult fiatalember fáradhatatlannak bizonyult a semmivel vívott ökölpárbajban, teljesítőképessége valóságos csodaként tűnt fel az iménti elanyátlanodott állapota után. Malcolm gondosan, és igen bölcsen, a bütykös öklök ütőtávolságán kívül tartotta magát. Alkalmanként, amikor az önfeledten dühöngő ember vészes közelségbe került a metrókocsi oldalához, a krómozott rudakhoz vagy a masszív üvegtáblákhoz, egy padlóról felszedett, szárnyaszegett esernyőroncs segítségével elirányította a veszélyes zónából. Közben, akár a fenevadat szelídítő idomár, tempós mondatokkal igyekezett csillapítani az álmából ébresztett oroszlán dühét. Végre nagy nehezen felszívódott a kétségbeejtő fájdalom, ezzel együtt alább ereszkedett a vérnyomás, és normális értékre állt be a szívverés. 

  A megkezdődött testi regeneráció, a sikeres kúra végét jelző kimerültség, valamint a kábán tántorgó embert folyamatosan szóval tartó Malcolm kiegyensúlyozottan doromboló baritonjának együttes hatása megteremte a kívánt gyümölcsöt, és angyal szállt le a sokat látott kocsi belsejében. Az imbolygó metróban maga is dülöngélő, apátiájából épphogy kilábalt fiatalember tekintete a főbűnöst kereste. Azt, aki a világ összes kínját-keservét ilyen gorombán rászabadította. A tettes kilétét illetően nem sokáig kellett tanakodnia. Az ép ruházatú, a trópusi melegtől gyöngyöző homlokú Malcolm, maga állt elébe. Jobbját baráti kézfogásra nyújtva, úriember módjára bemutatkozott. Mindjárt elnézést is kért az okozott kellemetlenségért, de, mint mondta, a fennálló speciális körülmények között szükségesnek ítélte az átmeneti fájdalommal járó gyors terápiát. Ha a szenvedés mértéke átlépett volna bizonyos fizikai tűréshatárokat, mentségére szolgáljon, hogy valamennyiük érdekében, tiszta szándék által vezérelve cselekedett. 

  Szabatos bemutatkozása és őszinte mentegetőzése nem maradt hatástalan. Az elképedt fiatalember dühödten kirúgott felé, emellett nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel utalt súlyos elmebeli állapotára, majd egy leleményes fordulattal a neheztelő mondatok közé szőtte a kínzója felmenőiről kialakított elmarasztaló véleményét. 

  - A jó édesanyádat, te szemét állat! Hogy volt merszed a pofámba löttyinteni ezt a büdös pancsot? - így a felgerjedt ifjú. - Majd' kifolyt a szemem! Egyébként, mi volt ez, kubai? - érdeklődött a szája szélét nyalogatva.

   Majd a zavartan feszengő Malcolmt hirtelen témaváltással az édesanyjával való, a természet törvényeivel homlokegyenest ellenkező testi kontaktus létesítésére buzdította, nem kímélve elhűlt hallgatóságát a bőven adagolt bárdolatlan kifejezésektől. A mérsékelt körökben szokatlanul nyersnek minősülő kifakadás kis híján kimerítette az obszcén szavak teljes tárházát. Mialatt a szóbeli ostromot sziklaszilárdan álló férfiról hatástalanul, apró gyöngykavicsként pattantak le a korholó szavak, okos hallgatásával alkalmat adott az ifjúnak, hogy verbális úton vezesse le maradék feszültségét. A szitokáradat végül magasan tetőzött, majd bekövetkezett az előre prognosztizálható apadás. Amikor a megszelídült indulat apró búvópatakként aláhullott a beletörődő megnyugvás sziklaüregébe, Malcolm elérkezettnek látta az időt észszerűnek tűnő tűnő terve felvázolásához. Eddigre mindenki köréjük gyűlt, a sérültek abbahagyták sebeik nyalogatását. A viharos eseményektől magukat előszeretettel távol tartó fiatalok csoportja első intésre testületileg átvonult ide, a hátsó traktusba. Egyértelműen Malcolm került a figyelem középpontjába. Még a bevert orrú, feldagadt szájú verekedős fiatalember enyhén görnyedt testtartása is azt sugallta, hogy előbbi bosszúsága ellenére elfogadja a másodhegedűs szerepét. 

  A férfi a gyülekező végén beálló csendet arra használta fel, hogy fejének a vonat eleje és hátulja felé való jelentőségteljes biccentésével a figyelmet a szomszédos metrókocsikban uralkodó állapotokra irányította. Valóban, volt mit nézni az elpiszkolódott szélvédőkön át, merthogy sem az eléjük, sem a mögéjük kapcsolt kocsikban nem ült, állt vagy verekedett egyetlen lélek sem. Egyszerűen azért nem, mert rajtuk kívül senki sem volt a legalább húsz perce rohanó, elátkozott szerelvényen. Még a komolyabb sebesültek is, feledve törött orrcsontjaikat, feltépett ajkaikat, a fogsoruk kerítésében bekövetkezett hiátusokat, sorban ugráltak fel helyeikről, hogy meggyőződjenek az újabb érthetetlen dologról. Ami pedig tetszett, nem tetszett, tényként tárult bedagadt szemeik elé. Egymás szavába vágva többen emlékezni véltek az indulás körüli időkre. Megesküdtek rá, hogy bár feltűnően alacsony létszámban, de igenis, ültek utasok az állomásra érkező vonat többi részében is. Másoknak az újból lábra kapó idegességtől sehogy sem akart beugrani az ezzel kapcsolatos emlék. Tévhitükben úgy érezték, évekkel ezelőtt indult el velük a kezdetben mindennaposnak tűnő metró, s családtagjaik, barátaik régóta halottnak hiszik őket. Vagy éppen ők nincsenek egy ideje az élők sorában. 

  A fejekben kavargó, indulatos gondolatok kereszttüzében mindössze ketten, Malcolm és a továbbra is anonim fiatalember maradtak szótlanok. Eközben megint az általános hisztéria sanda szelleme szárnyalt a verejtékszagú levegőben. Malcolm hűvösen szemlélődő, és a fiatalember lázasan csillogó tekintete összevillant az önmagát újabb pánik felé hajszoló tömeg feje fölött, aztán a bunyós a szájába vett két ujjával olyan dobhártyaszaggatóan éles füttyöt eresztett el, amitől mindenkinek ajkára fagyott a szó. A hanghullámok fejzsongító rezonanciájától kábán, csodálkozó arccal néztek a gőzsíp teljesítményével vetekedő hang gazdájára, aki felrepedt szája elé tett mutatóujjal nyomatékosította a csend iránti igényét. Az ominózus, összevérzett mutatóujj aztán Malcolm irányába fordulva jelezte, hogy a célzott személy még nem tért rá a lényegre, hagyják szóhoz jutni. Az ekként helyzetbe hozott ember elöljáróban megköszönte az előlegezett bizalmat, ugyanakkor férfias őszinteséggel érzékeltette hallgatóságával, hogy kényszer szülte elképzelése korántsem jelent biztos megoldást szorító helyzetükre. 

  Az egyszer biztos, hogy a vészjelző szekrénykéje melletti, ide-oda forgatható, használhatatlan vészféktől nem várható segítség. Azt ugyan ítéletnapig rángathatják, attól nem áll meg a szerelvény. Malcolm ugyanis már akkor próbálkozott e kar révén megállásra bírni a járművet, amikor a többieket még hasadt tudatuk újraegyesítése kötötte le, de, mint látható, tárta szét sajnálkozva a kezeit, a technika ördöge közbeszólt, és a fékezőberendezés nem lépett működésbe. A monstrum megállításának esélyét némileg növelné, ha ő és a legjobb erőben lévő fiatalember megkísérelné elérni a vezetőfülkét, s bár a maga részéről bevallottan nem ért a vonatvezetéshez, elképzelhető, hogy a helyszínen találnak valamilyen megoldást. A bunyós magabiztos bólogatással jelezte, hogy részéről a fáklyás menet, akár azonnal indulhatnak előre. Mivel a többi utas részéről nem merült fel jobb ötlet, Malcolm arra kérte a maradék társaságot, hogy amíg megpróbálják véghez vinni az ezek szerint egyedül szóba jöhető tervet, addig mindenki maradjon a helyén, senki se kíséreljen meg utánuk jönni. A feladatot vagy megoldják ketten, vagy tucatnyian sem, akkor meg felesleges egymást akadályozni a mozgásban. 

  Egy, még mindig a padlón ülő körszakállas öregúr iskolás gyerek módjára, felemelt kézzel jelezte, hogy kérdése lenne. Miután megkapta a lehetőséget, a hirtelenjében rátört lámpaláztól gyenge, alig érthető hangon tudakolta, mi lesz a következő lépés, ha, mint reméli a legjobbakat, sikerül megállítani a metrót? Malcolm rövid válaszában kitért rá, hogy erről fogalma sincs. Aztán, amíg az öregfiú és a körülötte helyet foglaló, nekiőszült kortársak összedugott fejjel a frappáns riposztot elemezték, a férfi és hű fegyverhordozója nekiindult, hogy teljesítsék vállalásukat.

  A menetirány felőli átjáró ajtaját persze zárva találták, s mivel legfeljebb speciális kulccsal nyithatták volna, nem húzták az időt holmi zárral való bíbelődéssel, hanem váll a váll mellett, nekiestek a vastag üvegnek. És most mindnyájuk számára meglepő dolog történt. A férfiak az első sikertelen roham után már a második nekigyürkőzésre összpontosítottak, mikor is az addig változatlan sebességgel süvítő vonat érzékelhetően, mi több, erőteljesen lassulni kezdett. Aki nem tudott időben megkapaszkodni valami stabilan rögzített tárgyban, az rövid úton az egyik beugró sarkában kötött ki, és szerezhetett további kék-zöld foltokat a meglévők kiegészítésére. Malcolm és társa jó reflexeiknek köszönhetően elkerülték a zuhanást, még éppen idejében sikerült megkapaszkodniuk egy-egy fogantyúban, s nem vágódtak fejjel előre az ostromolt ajtóba. A váratlanul jött fékezés intenzitása messze nem hasonlított arra az utasok testi épségét szem előtt tartó fokozatos lassításra, amelyet normális esetben a rutinos vonatvezetők alkalmaztak, ha állomás felé közelítettek. A sziszegő, süvítő és csikorgó fémhangokból komponált kakofóniát nyilvánvalóan a síneken blokkolt állapotban magatehetetlenül tovacsúszó acélkerekek váltották ki. De ki vagy mi idézte elő a hirtelen változást?

  Malcolm néhány röpke másodpercet engedélyezett magának eme egyhamar megfejthetetlennek ítélt talány megoldására, aztán azonnal az újonnan beállt helyzet kihasználására koncentrált. Mintha az utolsó méteren stabil falnak szaladt volna, egy kemény döccenést követően cövekként állt a szerelvény. A közel félórás robogás zajához szokott fülekben egy darabig nem találta helyét a csend, de biztosan annak kellett lennie, hiszen semmi és senki nem moccant. Érdekes módon, a legtöbben hitetlenkedve fogadták a nyugalom beálltát, és félig-meddig megadva magukat a kiszámíthatatlan sors akaratának, minden másodpercben a szerelvény ismételt nekilódulását várták. Fittyet hányva a józan ész diktálta logikának, kínzó szomjúságuk és a változatos események folytán összetörődött testük összes porcikájának sajgása ellenére kezdték otthonosan érezni magukat a nem olyan régen még úgyszintén általuk tragikomikusnak minősített szituációban. 

  Éppen ezért a többség mulatságosnak, ugyanakkor reménytelennek találta a konok Malcolm és az ugyancsak legyűrhetetlennek látszó fiatalabb barátja elszánt erőlködését, hogy azok most meg a csukott beszállóajtók szétfeszítésén fáradoztak. Eszükbe sem jutott feltápászkodni önkényesen magánterületnek minősített vackaikról, hogy némi, tőlük telhető segítséget nyújtsanak az érdekükben is bajlódó párosnak. Ha akkor és ott egy kívülálló Malcolmék véleményét kérdezi erről a passzív hozzáállásról, szókimondó válaszukból megtudhatta volna, mennyire másként ítélik meg lázas sietséggel végzett tevékenységüket. Hiszen mit lehet tudni, meddig vesztegelnek még ezen a helyen, s mikor kezdődik előröl a veszett rohanás? A mások kárán való vihorászásra hajlamos jelenlévőkben szerencsére maradt annyi realitásérzék és erőtartalék, amivel sikerült kordában tartani a túlterhelt idegek felelőtlen ösztökélésére feltörni akaró nevetési kényszert. 

  Időközben a két férfi keserves, érdagasztó erőfeszítéseinek köszönhetően az ajtószárnyak nagy nehezen résnyire nyíltak, ezek után a nyílás továbbtágítása gyerekjátéknak bizonyult. A nyílászáró két felének távolságát végül sikerült addig növelni, hogy az utasok bármelyike kiférhetett a kiékelt ajtók között. A megrendült valóságérzetük következtében a maguk kis biztosnak hitt világába menekült embereket úgy kellett noszogatni a kocsi elhagyására, de aztán a fiatalok segítő unszolására az utolsónak maradt idős asszony is hátrahagyta a félhomályos fülkét. Mondjuk, az idős hölgy evakuálására alkalmazott "unszolás" kifejezés eléggé elmosódottan utal a tényleges történésre, ami részleteiben a következőképpen festett:

  - Mama - kiabáltak vissza a kocsiba a már a sínek mellett álldogáló srácok -, a jó Isten áldja meg, igyekezzen már! Mindenki magára vár. Ha nem száll le azonnal, elindul a vonat, és meg sem áll magával a pokolig! - igyekeztek a maguk módján gyorsabb távozásra bírni a botját szorongató, fájós lábú asszonyt. 

  Aztán, hogy az egyébként fázós természetű néninek még így sem igazán fűlt a foga odahagyni a maga alatt bemelegített ülést, a leghosszabb hajú egyetemista visszakapaszkodott, és az ölbe kapott, madárcsontozatú asszonyt egyszerűen ledobta a nyitott ajtó alatt várakozó barátai karja közé. Utóbb maga is leugrott. A mami a nagy ijedtségtől csuklani kezdett. A fiatalok a visszhangtól duplán nyikkanó hangot úgy szüntették meg, hogy az egyik jó torkú lány hátulról váratlanul belesikított az ettől kis híján elájuló hölgy fülébe. A rekeszizmok görcsös rángatózása viszont megszűnt, az idegesítő csuklást mintha elvágták volna.

  Az incidenst követően egy ideig csend ülte meg a környéket. Gyengeségtől és izgalomtól remegő lábakkal valamennyien ott álltak egymás mellett felsorakozva a dohszagot lehelő alagút nyirkos betonja és a leparkolt metró közötti keskeny résben, háttal a hideg falnak dőlve. Bár már a józanabb formájukat mutatták, még most sem igazán akartak hinni a szemüknek. Egyelőre képtelenek voltak feldolgozni a hétköznapinak indult utazás irracionálisba való fordulását, ami természetesen érthető volt, de a szakadatlan stresszben eltelt félóra némelyeket mégis edzettebbé tett, legalábbis a kétségbeesetten sodródó többiekhez képest. 

  Malcolm például nem vesztegette az idejét. Alighogy leugrott a betonra, máris előresietett a motoroskocsihoz, nyomában alvadt vértől eldugult orral ott szuszogott a baráttá avanzsált bunyós. A halvány belső világítás alatt derengő vezetőfülkében nem tartózkodott senki. A süket csendben várakozó vonat felkapcsolt szúrófényei legalább kétszáz méterre bevilágították a nyílegyenes pályaszakaszt, de látótávolságon belül csak a csőszerű alagút vízszintes kútja tátongott. Malcolm felkapta a műszerfal alatti mélyedésben heverő elemlámpát, és a szerelvény túloldalára kerülve hátrafelé irányította az erős fénycsóvát. Ennek ugyan nem sok értelme volt, hiszen a kocsikból kiáradó fény megvilágította annyira a környéket, hogy egy ezen az oldalon elrohanó alak semmiképpen nem maradhatott észrevétlen. A teljes bizonyosság kedvéért a szerelvény alját is végigpásztázta, nem-e ott bújt el valaki, akinek esetleg oka lehetett köddé válni, mielőtt bizonyos kérdések merültek volna fel az események alakulásában betöltött szerepét illetően. De nem, sehol senki. A riadt, szótlan nyájként együtt maradt utasok szintén nem tapasztaltak idegen jelenlétére utaló mozgást. Ámbár az eddig történtek magukban való, illetve egymás közötti elemzése éppen eléggé lekötötte a figyelmüket, semhogy egykönnyen észrevettek volna egy homályban sompolygó alakot. 

  Malcolm vonásaira kiült a tanácstalanság. Eddig legalább volt valami, magában sem teljesen tisztázott elképzelése, vagy inkább ötletcsírája a történtekkel kapcsolatban, de a képlékeny alapon emelt homokvár most összedőlni látszott. Mostanáig azzal áltatta önmagát, hogy a dolgok magyarázataként valami sületlenre sikeredett tréfa, vagy egy különleges kísérlet ténye fog kikerekedni. Mondjuk, egy viselkedéstannal foglalkozó intézet megbízásából rejtett kamerákkal filmre vették a mesterségesen kialakított, illuzórikus környezetbe és szituációba helyezett átlagemberek reakcióit, a fene tudja, kinek-minek az okulására. Lemegy a jelenet, utána függöny, aztán minden szereplő a pénztárhoz fárad a fájdalomdíjért. Talán a megrendelők emberei közül is beépítettek néhány téglát a csapatba. A nagyobb hitelesség okán. Manapság minden technikai eszköz adott a minél valósághűbb mesterséges környezet kialakításához. Lézer, rázópad, megfelelően kiválasztott hang- és fényeffektusok, ilyen meg olyan szimulátorok, meg egy seregnyi egyéb ezekből a felnőtt gyerekeknek készült játékokból. És a végén jön a mindent kimagyarázó ember, aki bocsánatot kér a kellemetlenségekért, de hát így volt igazán hiteles... Csontig kinyalja az ijedtségtől összerondított végbeleket, és mindig mindent kidumál. Erre tartják. Legvégül pedig ott lesz az említett kassza, ami ropogós bankókkal némára tömi a még méltatlankodók száját, és minden résztvevő elégedett mosollyal távozik a piros- és nagybetűs kaland helyszínéről.

  Malcolm megrázta a fejét. Nem, ez a velük megesett eset aligha tartozik a tudományos célból készült viselkedéstesztek sorába, ez ahhoz nagyon is vér-, verejték- és valóságszagú történetnek bizonyult. Akaratlanul a karórájára pillantott. Hm, most kellene nyitnia a boltját. Tizenhárom-tizenhárom. Bekapcsolta a riasztót vagy sem? Na, ezen aztán tényleg nevetnie kell! Hogyan juthat ilyesmi az eszébe ebben a percben? Hát, bármint van, nem mindegy most már? Itt áll, nyakig a világ legképtelenebb helyzetében, gond gond hátán, az agya meg csak nem akarja ejteni a bagatell témát. Minél inkább belegondolt ebbe, annál ellenállhatatlanabb kényszert érzett a nevetésre, ami egyszer csak, annak rendje és módja szerint, ki is tört belőle. Nem a felhőtlen derű felszabadult kacaját, inkább a csapdába esett magányos farkas szaggatott vonítását visszhangozták a sosem tapasztalt hangoktól megdöbbent falak. A hátborzongató nevetés hallatán az utasok lélegzete rövid időre kihagyott, de a falkaszellem parancsának engedelmeskedve egyhamar ráhangolódtak Malcolm érzelmi hullámhosszára, és az alagutat egykettőre betöltötte a tragikomikus állapotokhoz illő kényszeres vidámság. Majd' megszakadtak a megállíthatatlanul hömpölygő nevetéstől, melynek egyre magasabbra tornyosuló hullámai alatt mind nehezebben kapkodták a ritka levegőt. Páran máris a heveny rosszullét közelébe röhögték elgyötört önmagukat.

  Az elfertőződött művidámság tetőfokán a megfáradt rekeszizmok jóval több apró sikkantásba torkolló csuklást produkáltak, mint amennyi valódi nevetést képesek voltak kicsikarni, de a kitörési pontokat kereső félelem feszítőereje csak nem akart alább hagyni. Az egész társaság, falkavezérével az élen, eszeveszetten kacagott a fal mentén, amikor az eladdig némán veszteglő szerelvény ráérős alattomossággal megindult.

  Egyszerre némultak el a megfáradt torkok, egyszerre vált mindannyiuk körül iszaposan sűrűvé a mozdulataikat bénító, áporodott levegő, amelyben, némi légáramlatot képezve, egyre gyorsabban zsugorodott az utolsó kocsi helyzetjelzőjének opálos vörösben izzó fénye. Egy percbe sem telt, és a látomásszerű derengés elenyészett egy távoli lejtős szakaszon. 

  Malcolm meg sem szólalt. Mégis, kitől kérdezhetett volna? Nem káromkodott, nem eredtek el a könnyei, és dühében nem kezdte el rugdosni a közönyös falat. Csak megint felkattintotta a kezében tartott elemlámpát, és a sínek közé lépve komótosan nekivágott a megjósolhatatlan hosszúságú túrának. Néhány lépéssel mögötte a kedveszegett másodkolompos, utána pedig a kopott kedély utolsó cafatjaitól is megszabadult, teljesen letört csapat baktatott némán. A borongós némasággal bandukoló gyászmenet pár perc múlva összetorlódva megállt, mert Malcolm felfigyelt a fal mellett heverő fémcsőre, amelyet felkapott, és maga előtt keresztben a sínekre hajított. A kísérlet, érdekes módon, áramhiányt mutatott ki, szikrázásnak vagy a fémcső kezdődő izzásának nyoma sem volt. Senki sem feszegette a kézenfekvő kérdést, hogy akkor meg mitől tudott odébbállni a vonatuk? Egy rejtéllyel több vagy kevesebb itt már nem osztott, nem szorzott.

  Miután nem kellett tartaniuk végzetes áramütéstől, némiképp nekibátorodva, gyorsabban haladhattak tovább. Az idősebb korosztályból verbuválódott utóvéd déli tizenkettőkor pihenőért kezdett lázadozni, Malcolm pedig rájuk hagyva a dolgot, félórás táborozást javasolt. A menet ez idáig szótlanul követte a férfi kezében himbálódzó lámpa fényét, egyedül a lábak alatt koccanó kövek nesze jelezte a karaván haladását. Nemcsak az elfáradt embereknek volt szükségük pihenőre, a kimerülőfélben lévő elemek miatt ugyancsak kapóra jött a megállás. A sínekre telepedő utasok az elemeknél is gyengébb formát mutattak, de nem annyira a fizikai terhelés, inkább a lelki fáradtság vett ki belőlük sokat.

  A bánatosan méla csendet a hogyan továbbra vonatkozó kérdésével korábban magát egyszer már észrevetető öregfiú törte meg, aki vagy tíz emberrel hátrábbról, a hangjában alig burkolt szemrehányással Malcolm felelősségét kezdte feszegetni, amiért nem az ellenkező irányba indultak el. Ki tudja, honnan merített bátorsággal, emelt hangon bizonygatta, hogy visszafelé haladva régen elérték volna legalább a kiindulási pontot, vagyis az állomás területét. Egyébként pedig, jött lendületbe, miért kellett olyan meggondolatlanul elhagyniuk a metrót, amivel mostanra talán a végállomáson lehetnének? 

  Malcolm fel sem vette az öregfiú szemtelenkedését, a gondolataival volt elfoglalva. A bunyósnál viszont elszakadt a cérna a pofátlan kritikától. A hangjában leplezetlen megvetéssel szólt oda, mondván, ha a tata ennyire okos és előrelátó, akkor egyáltalán, miért szállt fel az elvarázsolt szerelvényre? Örüljön, hogy akad köztük egy bátor és lelkiismeretes ember, intett fejével a magában tépelődő vezetőjük irányába, aki nemcsak a maga bőrét akarja menteni, hanem mindannyiukkal törődik. Amúgy pedig az öregnek szíve-joga arra menni, amerre akar. Tehát megfordulhat, és visszaballaghat az általa javasolt irányba. Aki gondolja, vele tarthat.               

  Senki sem gondolta. A vén harcos egy ideig megszégyenülten lapított a helyén, aztán, hogy némiképp feledtesse iménti baklövését, elmesélte a szomszédjával a múlt héten megesett esetet. Megköszörülte a torkát és hozzáfogott.

  - Szóval, az illető azzal kezdte a múlt keddet, hogy reggel fürgén kipattant dohszagú, magányos ágyából, merthogy eszébe jutott, hogy halaszthatatlan teendője van. Céltudatosan kisietett a konyhába, felkapta az asztal melletti hokedlit, és csattogó papucsában kacsázva visszasietett vele a szobába. Futtában vetett egy pillantást a tévé tetején hangosan ketyegő csörgőórára. Hat óra múlt tíz perccel. A málló festésű hokedlit szorosan a fal mellé állította, oda, ahol feljebb egy erős vaskampó rozsdállott. Hátrébb lépett, majd némi szemlélődést követően pár centivel arrébb helyezte az ülőalkalmatosságot, ami így már pontosan a kampó alatt állt. Az ágyneműtartóból ujjnyi vastag kötelet halászott ki, a két végére hurkot kötött, és fellépett az imbolygó tákolmányra. Lábujjhegyre állva éppen elérte a kampót, amelyen átvetette az egyik hurkot, aztán próbaképpen megrángatta, kitart-e? A megbízható anyagból készült kötél állta a ráncigálást, akár a szomszéd testsúlyának többszörösét is elbírta volna. A szomszéd úr nagyot sóhajtott, és elszántan elrúgta magát a hokedliről. Talajt érve hóna alá kapta az egyszerű tákolmányt, és szabad kezében a kötél másik végével, átrohant a szemközti falhoz. Hokedli le, szomszéd fel, és a kötél másik hurka máris az itteni kampóba akaszkodott. A megfeszített kötélre sebesen kiteregette száradni az előző nap kimosott ruháit. Mire délután hazaért a munkából, már minden holmi száraz volt: a pár kockás zokni, a fehér alsónadrág, a fehér atlétatrikó, a vékony csíkokkal díszített kék ing és a barna szövetnadrág. Szappannal erősen megmosakodott, a bevizezett nyeles fésűvel gondosan hátrasimította a haját, majd beöltözött a kötélről leemelt tiszta ruhákba. A lábait fényesre pucolt fekete lakkcipőkbe bújtatta. Ilyen módon kicsinosítva, felállt a recsegő hokedlire, inas nyakát a rövidre vágott kötél hurkába dugta, és kirúgta maga alól az egyszerű ülőkét. Utolsó, riadt gondolata az volt, hogy a csíkos mintás inge egyáltalán nem harmonizál a kockás zoknijával, és milyen véleménnyel lesznek az ízléséről azok, akik majd levágják a szárítókötélről. A rossz véleményt megelőzendő, görcsösen igyekezett szabadulni a fojtogató huroktól, legalább addig, amíg átcseréli a zoknit. De a kötél konokul szorította a nyakát, és a szomszéd, a nadrág barna színétől tényleg elütő kék arccal feladta a küzdelmet. Életét a végszóra érkező gázóra-leolvasó mentette meg, aki egyébként a kedvenc unokaöccse volt, és szabad bejárása lévén a lakásba, éjjel-nappal rányithatott az életunt emberre. Ennyi. Az elképesztő történetről a leghitelesebb forrásból, magától a túlélő szomszédtól értesült, akit a tegnapi, vasárnapi látogatási napon a megmentő unokaöccsel együtt érkezve keresett fel a kórházban.

  A sötétben nem látszott a hallgatóság tagjainak arca, de a történet végét fogadó, kínosan hosszúra nyúlt csend beszédesen árulkodott a hallottak fogadtatásáról. Az öregfiú is zavartan heherészett, időközben nyilván rájött, hogy alaposan melléfogott a témaválasztással, amikor ennek a szerencsétlen esetnek a felidézésével igyekezett kibillenteni apátiájából a dekadens társaságot. Valaki maró gúnnyal megjegyezte, hogy a jól időzített anekdotáért minden elismerése az öregé, most talán mesélhetne valamit a kórboncnokok dolgos hétköznapjairól is. A beszólást innen-onnan érkező, elszórt vihorászás díjazta. Erre az öreg harcos már nem szólt semmit, de miután megnyomkodta a megmozdult kövektől sajgó epéjét, magában keserűen állapította meg, hogy súlyos méltánytalanság érte, amikor ilyen meglehetősen alacsony intelligenciájú népség közé vetette a sors. 

  Malcolm a sötétben kiszámíthatatlanul múló időre lett volna kíváncsi. Ujjával éppen a lámpa kapcsolója után matatott, hogy megnézze az óráját, amikor abból az irányból, ahonnan jöttek, két apró fénypont gyúlt az alagút nappali éjszakájában. Az ülepek alatt húzódó acélsín erősödő rezonanciája, a viharos sebességgel közeledő fénycsóvák, valamint a nekilóduló légáramlattal érkező zúgás felugrasztotta helyéről a csapatot, és mindenki hevesen dobogó szívvel keresett menedéket a falak közelében. Kétely és öröm viaskodott a megkínzott lelkekben. 

  Az ülő és álló emberekkel zsúfolt szerelvény eget-földet rengető, rémisztő csörömpöléssel és csattogással süvített el előttük, aztán villámgyorsan eltűnt egy szelíd jobbkanyar takarásában. Az emberek felindultsága leírhatatlan méretet öltött, mindenki fuldoklott a boldogságtól. Valamennyien bíztak benne, hogy nem valami látomásszerű szellemjárat kísértette őket, hanem egy "igazi", menetrend szerint közlekedő metró csapta nekik a szelet. Csak azt nem értette senki, hogy a vezetők hogyhogy nem vették észre a kétfelé rebbent, oldalfalakhoz tapadt társaságot? Pedig errefelé talán mégsem mindennapos jelenség egy ilyen, közel húszfős, fiatalokból és idősebbekből verbuválódott csapat. Azért, minden topisságuk ellenére, nehogy már pályamunkásoknak vagy eltévedt barlangászoknak nézzék őket, jött meg hirtelenjében egyesek önérzete. Legalább egy figyelmeztető hangjelzésre érdemesíthették volna személyüket!

  Magukban füstölögve, zsörtölődve bámulták a tovarobogott metró mögött újból összezáruló sötétséget, amikor többen is türelmetlenül pisszegve teljes csendet követeltek. Pszt, pszt! Az imént történtektől feldobódott társaság sóbálvánnyá dermedve torpant meg, mert a kiváló hallású fiatalok a távolból a vonat halkan, mégis kivehetően fékező hangjait vélték kivenni. S ha nagyon meresztették arrafelé a szemeiket, láthatták, hogy alig észrevehető, bizonytalanul derengő fény üt át a tömény feketeség bársonyán. Talán csak nem egy valódi állomás közelébe kerültek?

  Felvillanyozódott ifjak és vének ugrottak vissza a sínközbe, hogy utolsó erőtartalékaik mozgósításával mielőbb megbizonyosodjanak reményteljes elképzelésükről. Malcom óvva intett mindenkit a nyilvánvalóan áram alá került sínek érintésétől, aztán lámpájával ismét az élre állva, maga mögött tudva a hosszan elnyúló sleppet, sietősen elindult a bokákat kínzó talpfákon. Immár ötperces időközönként zúgtak el mellettük az újabb szerelvények, s bár továbbra is úgy tűnt, mintha a metróvezetők nem figyeltek volna fel rájuk, ez már senki fejében nem ütött szeget. Az elszánt menet kivárta, míg az esedékes vonat elhalad mellettük, majd lendületesen folytatta útját. A hosszúra sikeredett gyaloglás és a makacs kitartás meghozta a maga régen várt jutamát, mert a kanyar elejére érve feltűntek a bevezető jelzőlámpák színes fényei, kilométer távolságban pedig maga a hőn áhított állomás ragyogó fényben úszó peronja nyújtózkodott. Malcolm kikapcsolta a feleslegessé vált elemlámpát, hiszen a megálló messzire áradó fényéből bőven jutott a lábuk elé, és a javuló látási viszonyok közepette még gyorsabban haladhattak. 

  További hat szerelvényt engedtek el maguk mellett, mire az utolsó, éppen kihúzó vonat mögött elérték a kiürült peron innenső végét. Egymásnak segítve, a mélyből gyorsan felkapaszkodtak a tisztán tartott állomás utasszintjére, és ahogy voltak, egy rakáson, a sarokban kimerülten csúsztak le a csillogó márványkövezetre. Első pillantásuk az állomás nevét kereste. Szótlanul, a pánik legcsekélyebb jele nélkül vették tudomásul, hogy a felirat szerint a metróvonal végállomásán kötöttek ki. Nem hangzott el kérdés, hiszen melyikük ismerte volna a miértre és a hogyanra vonatkozó választ? A peront felügyelő biztonsági kamerák vagy nem működtek, vagy kijelölt figyelőjük másutt múlatta az időt, mindenesetre a kutya sem szólt rájuk, senki sem foglalkozott a jelenlétükkel. A beérkező vonatokból kiáramló tömeg szemében afféle különc öltözékű külföldi csoportnak tűnhettek. Mindenki gondosan kerülte az állomás azon fertályát, ahol a szedett-vedett bagázs tanyát vert. Az egymás mellett ülő "bagázs" tagjai meg azt sem tudták, örüljenek-e vagy sem, hogy énjük éppoly váratlanul megkerült, mint amilyen érthetetlenül elveszett? 

  A vallásosabbak, biztos ami biztos alapon, magukban köszönetüket fejezték ki a gondviselés irántuk tanúsított figyelméért. A többségben lévő hitetlenek elszántan fogadkoztak, hogy felülvizsgálják amúgy is ingatag lábakon álló ateizmusukat, és ha egyszer hazatalálnak, alaposabb tanulmányozás céljából előkeresik az évek óta nem látott Írást. Hát igen, ahhoz túlságosan sok szem hiányzott az indulás és az érkezés közötti logikai láncból, hogy akár könnyen, akár nehezen, beletörődjenek abba az egyszerű indoklásba, hogy ez egy ilyen nap. Ilyen nap egyszerűen nincs. Ha mégis, akkor az eddig megélt évek tapasztaltaihoz képest annyira kilóg abszurditásával a sorból, amivel már a legmagasabb fokú hihetetlenség határát súrolja. Márpedig csodák nincsenek. Egészen addig, amíg át nem éli őket az ember.

  Miután valamennyien egyetértettek ebben, Malcolm arra kérte sorstársait, ha kibírják, márpedig komoly érdekük fűződik hozzá, hogy senki szája ne járjon el, akkor egyelőre ki-ki tartsa magában a közös titkot. Amíg nem akad elfogadható magyarázat erre az életüknek több mint különös pár órájára, addig minden kívülálló, akinek tudomására jut a dolog, bolondnak, jobb esetben hazudósnak hiheti a szószátyárt. Nyomatékosan türelmet kért mindenkitől, és megígérte, hogy igyekszik a történtek végére járni. Talán csak valami aljas tréfáról van szó, de lehet, hogy sokkal többről. 

  - Azt hiszem, önök is egyetértenek velem abban, hogy okosabb, ha nagy örömünkben visszafogjuk magunkat, s nem borulunk megtalált embertársaink keblére. Ez, tekintve a várható értetlenséget, momentán nem időszerű - osztotta meg véleményét a megviselt emberekkel. 

  - Különben, ki tudja, ki talált rá kire? - töprengett félhangosan egy meghökkentő, filozofikus gondolaton. - Ámbár, végül is mindegy - zárta le hezitálását egy kézlegyintéssel -, az a fontos, hogy újra együtt vagyunk.        

  - A lényeg, hogy jó lenne, ha mindegyikünk várna néhány napot, amíg a lelkekben leülepednek az életünket felforgató érzések, és senki sem mesélne fűnek-fának arról, ami megesett velünk. Hiszen, gondoljanak bele, önök közül tudja valaki a választ? Mert bevallom, én nem. Valószínűleg azzal sem mennénk semmire, ha kis kalandunk történetével együtt lépnénk a nyilvánosság elé. Hiszen miféle bizonyítékkal tudnánk előállni? Legfeljebb együtt röhögtetnénk ki magunkat, ha valami szenzációhajhász bulvárlap a példányszám növelése érdekében felkapná, ráadásul tovább cifrázná a témát. Ezért hát azt mondom, hogy ki-ki telefonáljon be a munkahelyére, találjon elfogadható kibúvót a mai napi távollétére, aztán menjen haza, de a családtagjai előtt se teregesse ki a történteket. Aztán ha a sors megkímél minket egy újabb, ehhez hasonló tréfától, és lehiggadtunk, találkozzunk valamelyik este egy hangulatos, nem túl forgalmas vendéglőben. Így, mindannyian. Ott pedig fehér asztal mellett megbeszéljük a további teendőket. Akkor a mostani csapás okozta kábulatból kijózanodva elhatározhatjuk, hogy közösen a nagy nyilvánosság elé tárjuk-e a dolgot, de dönthetünk úgy is, hogy egyszer s mindenkorra köztünk marad az eset. Én ez utóbbit támogatnám. Ám meghajolok a többségi akarat előtt, amennyiben nem az én szám íze szerint határoz - ajánlotta mindenki figyelmébe Malcolm a programtervezetét, noha maga sem hitte, hogy emberei képesek lennének legyőzni önmagukat. 

  A holtfáradt emberek mindenbe beleegyezően bólogattak, de látva az elcsigázott arcok sorát, Malcolm erősen kételkedett benne, hogy a többség felfogta és elfogadta szavai lényegét. Kis kalandjuk titokban maradását illetően pedig nem voltak illúziói. Elhúzta a száját. Például, majd épp egy ilyen tudálékoskodó, krakéler típus, mint a szakállas öregúr, fogja vissza magát s temeti agyának egyik fülledt mellékalagútjába szürke élete legnagyobb, talán egyetlen valódi szenzációját. Vagy mire jut az események feldolgozásával a hisztériás asszony, s ha összedugják loboncos fejüket a fiatalok, az öt friss elme milyen anyagi előnyökre váltható taktikát kovácsol? Egyenként végignézett a többieken. Mind egy-egy időzített pletykabomba, szenzációéhes bulvárlapok első szóra, vagy akár kéretlenül megnyíló készséges informátora. Jó, ha a holnapi lapok nem a velük megesett, vadabbnál is vadabb fantazmagóriákkal fűszerezett, egész oldalas sztorikkal jelennek meg. Gyanakvása és ebből fakadó rosszkedve addig mélyült, mígnem odalépett a márványon hűsölő szomszédjával az indokoltnál vidámabban fecserésző öregfiúhoz. Behajlított ujjainak bütykeivel megkopogtatta a tar koponyát, és szúrós szemet vetve az álmélkodva feltekintő, szivacsszerűen lyukacsos arcra, néhány szót csepegtetett a tág pórusok kürtőibe:

  - Sem ma, sem holnap. Rendben, tata? 

  Megérzésének helyességét látta igazolva, amikor a nagypapa korú, megszeppent ember azonnal rávágta az "igenis"-t, nem is kérdezve, hogy pontosan mire vonatkozik a fölébe hajoló férfi kívánsága. Malcolm elégedetten bólintott, ám mire elfordult, nem látta, de érezte, két gyűlölettől szikrázó szem szórta hátára a halálosnál halálosabb átkokat. 

  A férfi utoljára arra kérte alkalmi ismerőseit, hogy ha némileg összekapták magukat, a nagyobb feltűnés kerülése érdekében egyenként vagy párban, de semmiképp sem egy tömegben hagyják el az állomást, aztán mindenki menjen a dolgára. Búcsúzóul megadta a közelben található boltja címét és telefonszámát, megvárta, amíg mindenki feljegyzi őket. Még hozzáfűzte, ha az esettel összefüggésben bárkinek olyan mondanivalója, elképzelése támad, ami most nem jut az eszébe, habozás nélkül forduljon hozzá. Táskáját a hóna alá kapta, jobbjával kezet rázott a mellette ácsorgó bunyóssal. A többieknek egy barátságos mosoly kíséretében könnyedén szalutált, majd a szabályos hátraarcot követően elvegyült a beérkező vonat kijárat felé tülekedő emberáradatában.

  Ami azt illeti, tud az élet kisstílűen is viselkedni, amint ezt a felszínre vivő mozgólépcső aljában újabb kalandba botló Malcolm fejcsóválva tapasztalta. Nem volt elég, hogy az egész délelőttje ráment a metró fedőnevű, szellemvasúttal kombinált elvarázsolt kastély meglepetéseinek elszenvedésére, íme, most meg elébe toppant egy eredeti, hús-vér jegyellenőr. Utálkozva méregette kiszemelt áldozata topis öltözékét, és a fáradt, idegileg kimerült férfitől kegyetlen kajánsággal követelte jegyének felmutatását. Hosszú létralábait enyhe szögben terpesztve, magasra nyúlt, szikár testével elállta a továbbhaladás szögét, arra az esetre, ha kiszemeltjén erőt venne a menekülési hajlandóság. Merthogy, villant az egyenruhás, vörös karszalagos fajankó tapasztalt szeme, ennek itten előtte úgy néz ki a fizimiskája, mint akinek sumákolni valója akadt. Egészen biztos volt a megérzésében. Úgy éljen az asszony.

  - Egy pillanatra, uram - állította meg a sötéten kavargó gondolataitól félig vakon botorkáló férfit.

  Az "uram" szó afféle megvető köpésként hagyta el a száját, amitől Malcolm feszült idegrendszere a legmagasabb fokú készültségbe helyezkedett.

  - Szabadna megvizsgálnom a jegyét? - nézett le egy kosárlabdapalánk magasságából a felszólítottra. 

  Az elcsigázott férfi agyában az őt az útjában láthatóan élvezettel feltartó ellenőr föld felszínéről való leradírozásának számtalan variációja cikázott át. Felugrik az ürge fejéhez, és letépi az egyik fülét. A balt, mivel az jobban kézre esik. Alulról bever egyet abba a gusztustalanul szőrös, kampóba hajló orrába. Képébe vág az aktatáskája kemény sarkával. Páros lábbal ráugrik az ápolatlanságtól mattá vált, bőgőtok méretű cipőkbe rejtett, mit sem sejtő lábujjakra. Gyomron vágja, herén rúgja, felnégyeli, kerékbe töri... 

  - Mármint a jogszerű viszonylathasználatot bizonyító, érvényesített vonaljegyem meglétére kíváncsi, jóember? - kérdezett vissza szerényen.

  - Tessék? - hökkent meg a szabatos fogalmazástól hirtelen megszédült, pályát tévesztett kosaras.

   De aztán a sokkból magához térve gyorsan visszaküzdötte magát az iménti lekezelő stílusához.

  - Arra hát. Na, van vagy nincs? - keményítette meg magát, és megfogta Malcolm karját. 

  Az ellenőr által érintett úr nem szenvedhette az ilyesféle, hatalmi pozícióból fakadó stílust, amit az olyan emberek gyakoroltak előszeretettel, akiknek, ha már gyenge vagy átlagos fizikai állapotuk okán nem adatott meg, akkor a mögöttük álló szervezet erejének védelmében reménykedve élik ki kisebb-nagyobb mértékű cezaromániájukat. Fejével intett a hórihorgasnak, hogy hajoljon közelebb, mert bizalmas mondandója kettejükre tartozik. Mellesleg, immár tucatnyi ráérő utas állta őket körbe, akik egymással megosztva a várható végkifejletről való elképzelésüket, pró és kontra érveket hoztak fel az ellenérdekelt felek által tanúsított magatartás védelmében vagy elítélésében. A zöm természetesen Malcolm pártját fogta.

  A hosszúra nyúlt ellenőr csapdát gyanítva, óvatosan hajolt közelebb, de már tudta, hogy helyes volt a megérzése. Zsebében matató ujjaival kezdte előhalászni a pénzbírság kiszabásához szükséges büntetéscédulákat tartalmazó blokkot, és az elmaradhatatlan jegyzőkönyvet. Az arcuk csaknem összeért, amikor a szokásos, elnézésért kunyeráló megalázkodás, illetve a büntetés kiszabását vesztegetési kísérlettel meghiúsítani igyekvő mutyizás helyett a gyanúsított kérdezett egy töményet.

  - Mondja, maga ellenőr - nézett merően a másik középen összenőtt szemöldökíveinek találkozási pontjára -, látja a szemeimben az őrület rögvest szikrákat szélbe szóró parazsának fenyegető felizzását? Igen vagy nem, cimbora?!

  Az emelt hangra az ellenőr rémülten kapta hátra a fejét. Jézus Mária! Kit fogott ki magának? 

  - Ha maga tudná, hogy ma miken mentem keresztül, nagy ívben elkerülne a hülyeségeivel! Méghogy jegy! Nincs jegyem, nem veszek és nem is árulok jegyet. Nem üzérkedem velük, ne is próbáljon rávenni, különösen ennyi tanú előtt! - ordította magából kikelve, hogy még a bámészkodók is hátrébb húzódtak. 

  Akadt köztük, aki gyorsan elosont a hátak fedezéke mögött, nehogy valamiben is tanúskodnia kelljen. 

  - Szóval, továbbra is ragaszkodik ahhoz a méregdrága, nyamvadt papírfecnihez, maga hullarabló?! - lépett fenyegetően közelebb az egyre hátráló karszalagoshoz. 

  - Ön félreértett, uram - nyögte gyámoltalanul a megszólított, de mennyire másképp muzsikált most az "uram" -, eszem ágában sem volt feltartani sietős útján ilyen semmiséggel. Fatális félreértés áldozatai vagyunk mindketten, ugyanis tulajdonképpen nem Öntől, hanem attól a hölgytől szerettem volna elkérni a jegyét.

  Idegesen vibráló ujjal rámutatott valakire a felfelé tartó mozgólépcsőn utazó tömegben.

  - Ha így áll a helyzet, akkor viszont én kérek elnézést az elhamarkodott felindulásomért - enyhült meg azonnal Malcolm -, és tekintettel a kis zökkenőt követően helyrebillent emberi kapcsolatunkra, engedje meg, hogy felmutassam a... bérletemet.

  Belenyúlt a táskájába, és amikor meglelte, vidáman mutatta fel igazolványát a spontán gerjedt ideges szemvibrálásával bajlódó egyenruhásnak, majd dolga végezetten távozott. A bámész kibicek sorfala tisztelettel nyílt szét a mozgólépcsőre lépő férfi előtt. Az affér utóhatásaként az ellenőr még aznap kilépett a cégtől, és másnap sikerrel megpályázta egy belvárosi általános iskola tornatanári állását.             

  Amúgy, a Malcolm távozásával vezér nélkül maradt csapat, fegyelmezetten betartva a férfi jóhiszemű ajánlását, idővel párosával vagy szólóban a távozás mezejére lépett, és húsz perccel később semmi sem utalt korábbi ittlétükre. A fele társulat még javában a rongyait és a holmiját igazgatta a metróállomáson, amikor az ugyancsak toprongyosra mállott ruházatú Malcolm beesett az üzletébe. Míg ideért, űzött vadként, lehajtott fejjel sietett végig a metrótól a boltig tartó kilométeres távon. A reggel óta szemernyit sem lankadó hideg szél gúnyosan taszigálta a napfényben fürdő járdákat ellepő emberek által szabadon hagyott szűk és kacskaringós ösvényen. 

  Az a bizonyos tizenhárom-tizenhárom korábban mégsem kerülhetett beütésre, mert amíg a torkát fojtogató sírógörccsel küszködve, könnybe lábadt szemmel a maga mögött sebtében kulcsra zárt ajtót támasztotta, a belső mozgásérzékelő rövid figyelmeztető sípolás után bekapcsolta az eladótér szirénáját. A hang hatására Malcolm szívműködésében heveny aritmiás zavar indukálódott, viszont az ijedtség hirtelen támadt sodrása magával ragadta lélekfeszítő elkeseredését és már-már kibuggyanó könnyeit, úgyhogy elfelejtett sírni. Változatos indulatainak váltakozó telítettségű barlangjában csakhamar tetőzött a düh dagálya, és csak a négy szám beütését követő csendben simultak el a harag tajtékos hullámai. Visszahúzódásuk idején magukkal sodorva pár kézre eső ecsettartó üvegedényt, meg négy palack hígítót. 

  Malcolm a napból hátralévő időre nem nyitott ki. Száját összeszorítva felsöpörte a csekély anyagi kár nyomait, megmosakodott a parányi fürdőben, aztán fémvázas karosszékét felkapva behúzódott az eladótér és a mellékhelyiség közötti kis raktárba. Az utcáról nem lehetett idelátni, a kivilágítatlan fülke behúzott ajtaja jótékonyan eltakarta a kirakatüvegen kíváncsian belesők szeme elől. Itt végre ellazulhatott, teleihatta magát a hűtőgépből elővett kedvenc üdítőjével, a cipőktől megszabadított lábait felrakhatta a polcra. Most már kedvére sírhatott vagy nevethetett. 

  A csontjaiba ivódott fáradtság idővel legyűrte. Karosszéke párnázott anyaölében ülve, a válla mellett ringatóan zümmögő hűtőgépre hajtott fejjel elnyomta a buzgóság. Nem álmodott semmit, a kimerültség egy suhanásnyi álomra való energiát sem hagyott benne. Agyának idegsejtjei ímmel-ámmal biztosították a legfontosabb szervi feladatok ellátását, de szórakoztatásra már nem tellett.

 

                                                   második fejezet

 

  Alkonyattájt ébredezett az üdítő alvásból, s bár nemigen akarózott ráeszmélni a rettegett világra, elgémberedett tagjai és az elfogyasztott folyadékmennyiség következtében fellépő vizelési inger kipiszkálták a székből. Mialatt enyhe terpeszben, kelletlenül ácsorgott a vécécsésze felett, azon törte a fejét, vajon mitől érzi úgy, hogy rögvest lángra kapnak a fülei? A kérdés csak addig foglalkoztatta, amíg meg nem beszélte magával, hogy biztosan a raktár áporodott melege fűtötte fel pirosan izzó fülkagylóit. Ezzel a probléma megoldódott. 

  Mire mindent elrendezett maga körül, odakint már a lenge szélben mocorgó ódon függőlámpák izgékony fényének uralma alatt zajlott a gyér forgalmú utca élete, a sárgás fénynyalábok hideg egykedvűséggel tapogatták le az elhaladó járművek zománcos tetejét. A közeli templom bronzharangja hat órát jelzett. Malcolm indulásra és zárásra készen még egyszer körülnézett a rendbe tett üzletben, mutatóujja a riasztóberendezés halványan foszforeszkáló billentyűzete felett körözött.

  Ekkor valami mély alvásból ébredt ösztön titokzatos súgásának engedelmeskedve oldalra, az utca irányába fordította a fejét. Kővé dermedt attól, amit a tiszta kirakatüveg túloldalán látott. A fényviszonyok miatt jórészt csak körvonalaiban látta az üvegtáblához egészen közel hajoló, határozottan nőies formát mutató alakot, de esküdni mert volna bármire, fogadni pedig bármiben, hogy az illető a reggel  megcsodált, valami varázslat folytán hús-vér emberré változott plakátlány! Teljes valóságában és életnagyságban.

  Tíz másodpercig tartott a két mozdulatlan fél üvegen innen és túl zajló páros jelenete, majd az átlagos öltözékű, farmert és dzsekit hordó, vállon átvetett táskát viselő fiatal nő ellökte magát a kirakattól, és ruganyos léptekkel elindult a templom irányába. Néhány pillanatra egy nyugtalan körlámpa fénysugara vetült az arcára, majd a szélben odébb lendülő sárgás lámpafényben tetőtől talpig felderengett az alakja. Ő az! Sort és póló nélkül is felismeri, hiszen arcvonásai, mandulavágású szemei, ajkának mosolya, félhosszúra vágott haja, a teremtője által gondos kézzel formázott alakja régóta álmodozásainak legfőbb szereplője. Hogyne tudná, hogy ő járt itt, amikor nemcsak látta, de érezte is a lány jelenlétét!

  Ocsúdva a kis ideig bénítóan ható érzelmi káoszból, hagyta a riasztót, az ajtón kívül termett, villámgyorsan kulcsra zárt, és kiszaladt a széles járda közepére. Elkésett. A lány harminc méterrel odébb egy sárga taxiba szállt be, ami a záródó ajtó tompa puffanása után azonnal kilőtt, mintha féltékenyen őelőle akarná menekíteni az utasát. Malcolm még levágott egy ebben a korban nagyszerű időeredményűnek számító ötvenméteres vágtát, de a zöldre váltó sarki lámpa alatt elsuhanó autót nem érhette be. Az elvetélt rekordkísérlet után percekig görnyedten kapaszkodott az útszéli csemetefát támasztó vastag karóba, mivel a szokatlanul aktív testmozgás által kiváltott légszomj halaszthatatlan és időigényes oxigénbevitelt igényelt. Miközben a munkahelyekről hazafelé siető, józan gyalogosok zöme olyan undorral kerülgette, mint egy okádni készülő részeget. A ziháló férfi elkeseredetten állapította meg, hogy ez nem az ő napja. Semmi sem jön össze. Habár, kapott el fújtatóként járó tüdeje egy frissítő légáramlatot, amitől mindjárt optimistább lett az életszemlélete, ha úgy vesszük, mégis van némi pozitívuma ennek a szerencsétlen hétfőnek. Hiszen a váratlan találkozással valószínűvé vált, hogy a lánynak valahol a közelben lakása, munkahelye vagy legalább alkalmanként elintézendő dolga van. Így maradt némi esélye, hogy a közeljövőben megint lássa. Ez persze nem jelentett valami nagy vigaszt, amikor az előbb, ha korábban kapcsol az agya, akár meg is szólíthatta volna. Mégis, a halvány remény több volt a semminél, szalmaszál a mindenben megkapaszkodó fuldoklónak. 

  Miután átmeneti rosszullétéből sikeresen magához tért - oly annyira, hogy immár ő fixírozta megvetően a szomszédos fánál gyomorforgató hangokat kiadó, részegen dülöngélő alakot -, semmi más óhaja nem maradt, csak minél előbb otthon lenni. Illatos szappannal meleg vízben lefürödni, megborotválkozni, tiszta pizsamába öltözve bekapni egy könnyű vacsorát. Utána pedig ugrás az ágyba, és egy kiadós alvás keretében felejteni, felejteni. Leintett egy kuncsaftra vadászó bérkocsit, metróra most a világért nem szállt volna, és a kései csúcsforgalomban huszonöt perc alatt hazavitette magát. Kifizette a taxit, aztán a kőhajításra eső, éjjel-nappal nyitva tartó vegyesboltban megvette a vacsorára szánt sonkát, csípős reszelt tormát, két paprikát meg a fél rozskenyeret. A boltból kilépve észrevette, hogy a reggel óta tomboló szél elállt. A hűvös estében a gyenge fényű lámpák alatt szendergő utcácska nyugalmát nem zavarta semmi oda nem illő zaj. A környék egyszerű kinézetű, különösebb cicoma nélküli házaiból kiszüremlő barátságos, meleg fények jobban bevilágították a járdát, mint a régen tisztított utcalámpák, de az öreg aszfalt repedéseit és bukkanóit jól ismerő Malcolmnak ennyire sem volt szüksége, hogy biztonságban eltaláljon a kapuig. 

  Megállt az otthonát is magába foglaló háromemeletes ház közelében, mert menet közben sehogy sem sikerült előhalászni a renitens lakáskulcsot. Hóna alá fogta a táskáját, fogaival a hideg vacsorához valókat rejtő nejlonzacskót tartotta, szabad kezével türelmesen vadászott a kabátja zsebében folyton odébb sikló kulcsokra. Egy addig észrevétlenül odasimuló árny vált el az épület sötét tömbjétől, és lépett a bejárat feletti csupasz izzó bágyadt fénykörébe. Malcolm csodálkozva kapta fel a fejét, egy kicsit meg is ijesztette a váratlan mozzanat. A lány volt. Megelőzte vagy követte, ki tudja, de az biztos, hogy itt várta, amíg megérkezik. A férfiról, mint gyümölcsfáról az érett termés, sorra földre hullott, ami lehullhatott. A zizegő nejlonszatyrot tompa puffanással követte az aktatáska, azt pedig némi késéssel az imént előkapott, acélkarikára fűzött félmaréknyi kulcs csörrenése fejelte meg. Erre nem volt felkészülve, erre végképp nem számított. Hogyan is számíthatott volna, hiszen az idő múlásával már abban sem volt biztos, hogy valóban a lányt látta az üzleténél, s nem csak a vágyálmoktól gyötört képzeletének esett áldozatul. A délelőtti események feldolgozhatatlan alternatív valósága kételyt ébresztett benne az élet eddig megbízhatónak ismert kapaszkodóinak szilárdságát illetően. Ennek fényében mit szóljon ehhez a fordulathoz?

  Amíg kétségek közt őrlődve, dermedten sápadozott élete menetének újabb csavarján, az előtte termett lány leguggolt, és szorgosan összeszedegette a lepotyogott holmikat. Az aktatáska oldaláról lesöpört egy odatapadt csikket, aztán fürgén felegyenesedve Malcolm elképedt arcába nevetett, és a felszedett tárgyakat a segítséget automatikusan megköszönő férfi kezébe nyomta. Szappanillatú ujjaival egy régi ismerős közvetlenségével, gyengéden simította odébb a férfi szemébe lógó, összetapadt hajszálakat, majd kedvesen belekarolva szótlanul a bezárt kapu felé intett. Malcolm a homlokát és a halántékát övező forró, rózsaszín ködtől kábultan, idegességtől remegő kézzel ütötte be a mágneszárat nyitó számkombinációt. Később ugyan maga sem emlékezett rá miként és hogyan, de oldalán a vibráló tüneménnyel felbotorkált az első emeleti lakásához. Mire úgy-ahogy magához tért, már a rongyszőnyeggel borított előszobában segítette le a lány suhogó dzsekijét. 

  Maró éhsége, és vele az eltervezett vacsora a feledés homályába veszett. Már nem érdekelte, hogy reggel óta egy falatot sem evett, mindössze a lány kívánságára készített erős teából ivott ő is egy csészével. Az idegen környezetben magát egyhamar feltaláló vendég rögtön rálelt a lakás legfőbb zeneforrására, s a bekapcsolt magnóból áradó érzelmes dallam lábujjhegyen járta körbe a rojtos selyemernyővel koronázott állólámpa visszafogott fényével megvilágított, a konvektor által langyosan tartott barátságos szobát. Épphogy elenyésztek a lejáró kazetta utolsó akkordjai, amikor a másfél száz éves falióra ütni kezdte a hetet. A csukott ablakokon távoli, hosszan kitartott vonatfütty hangja szűrődött át, majd egy kerékpár csengője figyelmeztetett valakit az utcán. A lámpa mellett, egymással szemben elhelyezett puha fotelek mélyén teázgató két ember diszkréten, de figyelmesen kutatta egymást. Szempilláik fedezéke mögül próbálták felmérni a másik mozdulataiban rejlő jellembeli utalásokat. A kiürült teáscsészék egyszerre koccantak az asztalka üveglapján, s milyen kedves véletlen, a letett csészékben egymás felé fordulva álltak meg az ezüstkanálkák. 

  Elsőnek a lány szólalt meg, és Malcolm fülét mindjárt megütötte valami alig észlelhető, szolid akcentus. Fenséges szépségéhez képest olyan egyszerű, hétköznapi néven mutatkozott be, hogy az jószerével észrevétlenül suhant el a férfinak a zaklatott nap eseménysorozata jóvoltából lefedett memóriája mellett. Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy Malcolm egy zeneértő élvezetével inkább a nő kellemes altjának muzsikájára koncentrált, mintsem a tartalomra. Bár a sorrendiség nemsokára megfordult, hiszen a csodálatos lány szavai valóban figyelmet érdemeltek.                                   

  - Meg sem kérdem, hiszen anélkül is látszik rajtad, hogy rendesen megleptelek - nevette el magát. Nem bántóan, inkább úgy, mint akinek tetszik, hogy bejött valami ártatlan csínye. - Ja, igen, ha megengeded, nyugodtan tegezhetlek - fogalmazott tudatosan olyan nyakatekerten, hogy Malcolm nem volt benne biztos, jól értette-e, amit mondott? - Ha gondolod, tégy te is úgy velem kapcsolatban - adott engedélyt a pertura a kölcsönösség jegyében. Otthonosan hátradőlt a fotelban. 

  Hamarosan felfedezte, és egy évek óta bejáratos barátnő természetességével bekapcsolta a karnyújtásnyira álló könyvespolcon heverő ősöreg, ámde hibátlanul működő rádiót. A férfi legféltettebb bolhapiaci szerzeményét. Addig váltogatta a hullámsávokat, amíg kifogott egy kedvére való, romantikus zenét játszó állomást. Elkapva a fülbemászó dallamot, ügyet sem vetve a pimaszság határát súroló lezserségen ámuló vendéglátójára, a kellemes szám végéig együtt dúdolt a bemelegedett, zöld szemű géppel. A dal végén halkított a rádión, és végre minden figyelmét a kutató szemektől megzavarodó férfira összpontosította.

  - Lehet, hogy bután és gátlástalanul hangzik, amit most mondok - kezdte -, és meglehet, nem számítottál, és talán nem is vágytál ilyen őszinte szavakra, viszont tudnod kell róla - a találkozásuk óta először futott át rajta a zavar jele, de egy akaratlan, ideges nyelést követően bátran folytatta -, hogy kezdettől fogva nagyon kedvellek. Ez az igazság. Azóta, amióta észrevettem rajtad, milyen szeretettel nézegeted a fotómat. Vettem a jeleket, láttam, hogyan nézel rám. Rám, akivel kapcsolatban kezdetben nyilván úgy gondolkodtál, hogy az életben nem kerülhetsz a közelembe. Szóval, azok a szomorúságról árulkodó szemeid megindítottak bennem egy rég elfeledett, leginkább a féltékenységhez hasonlítható érzelmi folyamatot, amitől alaposan megváltoztam, átalakultam belül. Még sosem figyeltek így rám, még sosem akartak ilyen mélyen a lelkembe látni. Legfeljebb a nőt kívánták bennem, ami szép, nagyon szép, és persze bizonyos fokig jólesik, de ma már nem tesz boldoggá. Sőt, ha jobban belegondolok, sosem rajongtam azért, ha csak a formás hátsóm vagy a dekoratív melleim érdekelték a férfiakat. Nem vagyok született kurva, de az eddig utamba kerülő férfiak mindenáron azzá akartak tenni. Milyen jogon? Szeretetre, szerelemre vágyó értelmes ember vagyok, még ha történetesen nőnek születtem is - mondta panaszosan, miközben karcsú ujjaival hátrasimította lágy haját. - Te viszont, ha nem csalt az intuícióm - kutatta komoly és reménykedő tekintettel a férfi sugaras íriszét -, hogy úgy mondjam, tiszteletreméltóan tisztességes szándékkal közeledtél felém. Pedig mi vesztenivalód lehetett volna egy közszemlére bocsájtott plakátlánnyal szemben? Hiszed, nem hiszed, akár egy mesében, elsősorban ezért az önzetlen szeretetet sugárzó szemeidért jöttem köszönetet mondani. És persze jobban meg akartalak ismerni. Először a boltodnál kerestelek, de zárva találtam. Hogy miként jutottam hozzá az üzleted, illetve a lakásod címéhez, ígérem, később elmondom. Nem titok, csak most nem akarok belevágni. Hosszú história. A lényeg, hogy életem váratlan, kedves ajándékának érezlek. Ennek megfelelően igyekezlek megbecsülni, és nem elveszíteni, amennyiben te is úgy akarod. 

  A Malcolm szívét melegséggel eltöltő vallomás után meglepetten hallgattak egy sort. A lány nem egészen értette, mi történt vele, hogy így rátört a merészség, és nagy hirtelen előrukkolt féltett titkával? Amit eredetileg jóval később szándékozott feltárni, nem mindjárt az első találkozás alkalmával. Elvörösödött arccal igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, és megbújni a fotel mélyén. A férfi nemkülönben zavarba jött a tulajdonképpen ajándékba kapott érzelmi kitöréstől. Bár a szívét csaknem szétvetette a boldogság, egyelőre mozdulni sem mert, nehogy felébredjen álmából. Egyiküknek sem akarózott megtörni a varázst, de mivel ezernyi mondanivalójuk volt egymásnak, mégiscsak lépniük kellett.

  Hogy mielőbb oldódjon a feszélyezett hangulat, első lépésben visszatértek a lány nevére, pedig egyiküknek sem azon járt az esze. Szóval semmi Vivien, Klaudia meg Alexandra, hanem egyszerűen, ám semmiképpen sem közönségesen Lauren. Ahogyan szeretett édesanyja és imádott apja annak idején, pár hetes korában, annak rendje és módja szerint megkereszteltette. Tehát Lauren. Az átmeneti zavarából máris kilábolt lány ennél a pontnál ültében előrehajolt, és az otthonosan ingujjra vetkőzött férfi vállát futólag érintve megnyugtatta, hogy nem szándékozik boldog gyermekkora és nehezebb későbbi évei obligát történeteivel traktálni. Malcolm sietve közbevágott, mondván, számára lenne megtiszteltetés, sőt az iránta tanúsított bizalom megnyilvánulásának tudná be, ha akár most, akár később bepillantást nyerhetne, persze szigorúan a Lauren által megfelelő mértékűnek ítélt mélységig, a megismerkedésük előtti életébe. A lány titokzatos mosolya jelenthetett igent és nemet is, nem adott határozott választ. Mindenesetre azzal folytatta, hogy ma este átugorná az ittléte szempontjából érdektelen, saját múltját illusztráló kis színeseket, ehelyett a figyelmet a jelen teendőire szeretné irányítani. Malcolm csupa fül lett.

  A lány komollyá, mi több, ünnepélyessé vált viselkedéséből megérezte, hogy most alighanem valami elfogadható magyarázatban fog részesülni a nap szövevényes történéseiről. De bármennyire is igyekezett az imént feldicsért jó fiú lenni, aktív férfiúi létéből következően kezdetben kifejezetten nehézséget okozott a testközelben ülő, vonzó nő mondanivalójára koncentrálni. Szégyen ide vagy oda, elkalandozó gondolatai a hagyományosnál merészebb érzékiség talajára tévedve vérpezsdítő képeket vetítettek fantáziája széles vetítővásznára. Ám volt benne annyi önfegyelem, hogy néhány elszalasztott kezdőmondat után kikászálódjon a virágos ábrándok langymeleg völgyéből, aztán teljes odaadással hallgassa a beszédébe egyre inkább belemelegedő Laurent. Hamarosan pedig olyan éberré vált, mint aki nem egy csészényi teát, de fél liter kávét eresztett le a torkán. 

  Vendége már meglehetősen előreszaladt változatos gesztikulálással kísért mondanivalójával, és a metróállomás reklámtábláján rejtve elhelyezett, költséges figyelőrendszer működési elvének ismertetésénél tartott. Malcolm erre már felkapta a fejét, és mindent megtett, hogy mielőbb ráhangolódjon a témára. A lány elmondása szerint őt is alkalmazó vállalkozás tulajdonát képező hatalmas méretű tábla vastag és sötét színű keretébe épített apró kamera elsősorban a kihelyezett plakátot éppen nézegető, nagyjából szemben állók arckifejezésének változását, a szemgolyók fókuszálását, irányultságának sorrendjét kíséri figyelemmel. A stúdióba jutó vizuális jelekből a csatlakoztatott számítógépek programjai következtetéseket vonnak le az óriásfotó lélektani hatását illetően. A hatásfok intenzitása persze ahány ember, annyi. Egy hete helyezték ki a Laurent ábrázoló óriásplakátot, de ennyi idő alatt is mennyi tapasztalattal gazdagodtak az alkalmazásba pénzt fektetők! A nézelődők között vannak például, akik tömény közönnyel, néhány futó másodpercig bámulják a színes fotót. Mindjárt látszik rajtuk, hogy nem ott jár az eszük, felőlük akár akkumulátort vagy kerti locsolóberendezést is kínálhat a felület, néhány perc múlva nem emlékeznek a látványra. Ők alkotják a többséget. Aztán akadnak, akik hosszabban rajta felejtik a szemüket, de végül másfelé fordulnak, tehát a figyelmüket nem köti le maradéktalanul a látvány. Ezek az emberek általában a nem eléggé következetes, könnyen szétszórttá váló, közepesen erős napi gondokkal terhelt átlag közül kerülnek ki. Végül ott van a poszteren megjelenő alakkal csaknem személyes kapcsolatteremtésre képes, mindent a legapróbb részletekig megfigyelők csoportja. Elsősorban férfiakból áll, talán nem szorul magyarázatra, miért. Számuk elenyésző, ami különösen megnehezíti a megfelelő alany kiválasztását. A feladatra való alkalmasság felmérése - arról később, miféle feladatról van szó - akkor veszi kezdetét, amikor a teszt eszközeként használt plakát valakiből olyan mértékű hatást vált ki, amit az okos programok elégséges kiindulási tényezőnek ítélnek. 

  A cég figyelmét felkeltő illetőből természetesen nem egyetlen eset után, és nem automatikusan lesz kiválasztott. A kiszemelt személy tábla előtti viselkedésének napokon át ismétlődő kontroll megfigyelésével párhuzamosan egy erre szakosodott gárda igyekszik minél több információt beszerezni az illető életkörülményeiről, foglalkozásáról, egészségi állapotáról, a lakásviszonyairól és az általános anyagi helyzetéről. Ugyanez a csapat próbál bepillantást nyerni a jelölt magánéletébe is, főként a családi állapot vonatkozásában. E tekintetben előnyben részesülnek a nőtlenek és gyermektelenek, az egyedül élők, és az egészséges nemi identitásúak. Ha a jelölt továbbra sem lóg ki az elvárási sávból, a cég egy igen komoly szűrőnek számító pszichológiai terhelésnek veti alá, persze az alany tudtán kívül. Ha az illető valamennyi szűrőn átpréselte magát, akkor le a kalappal előtte, mert nagyon nehéz vizsgán jutott túl. Olyanon, amit a mai napig egyedül Malcolm tudott teljesíteni.

  A hosszú beszédhez nem szokott Lauren torka kezdett fáradni és kiszáradni, ezért a maga lenyűgözően kedves stílusában egy pohár hűs vizet kért. A perceken át odaadóan figyelő férfi láthatóan nem hatódott meg a dicsérettől. Sőt, nyugtalan fészkelődéséből, valamint vörösre váltott arcszínéből a felháborodás csírájának rövidesen bekövetkező szárba szökkenésére lehetett következtetni. De jó házigazda lévén, habozás és megjegyzés nélkül teljesítette a szerény kívánságot, ámbár a konyhából visszatérőben megfordult a fejében, hogy az egészet a lányra önti. Azonban a pszichológiai próba emlegetése szöget ütött a fejében. Az ezt övező homály mielőbbi eloszlatása érdekében okosabbnak látta későbbre halasztani a locsolkodást. Miután a párás poharat meglehetős önuralommal átnyújtotta a lelkes magyarázattól kipirult arcú lánynak, méltósággal ereszkedett vissza a helyére. Lám, lám! Az ártatlan diáklányról kiderül, hogy messze nem az a romlatlan virágszál, akinek gondolta. Magában való füstölgésének és hangulatváltásának jelei nem maradtak rejtve a jó emberismerő, kiváló empatikus képességű Lauren előtt, aki festő ecsetjére méltó teste súlypontjának áthelyezésével, a férfihez közelebbi karfára átkönyökölve jelezte a felmerülő kérdések iránti fogadókészségét.   

  Hamarosan bekövetkezett amit várt. Megtörve a kölcsönös hallgatást, a férfiból szemrehányó hangsúllyal fakadt ki az elméjét leginkább izgató kérdés. Mi van azzal a bizonyos pszichológiai teszttel? Legyen olyan jó hozzá, és mesélje el, ki és hogyan turkált a megkérdezése nélkül az agyában? Mert, ha jól értette, Lauren valami ilyesmit emlegetett az imént. Erről szeretne bővebben. A nő úgy ítélte meg, hogy mindkettőjüknek könnyebb lesz, ha vödörnyi jeges víz gyanánt zúdítja a férfi nyakába a történet ezen problematikus részét. Igen, minden bizonnyal jobban járnak, mintha kiskanállal adagolná a kellemetlen hírt. Első látásra megkedvelte a meglátása szerint szerető női gondoskodásra szoruló Malcolmt, s ebből következően úgy vélte, az a legkevesebb, ha a maga módján igyekszik kímélni a megkínzott szívét. Ezért hát, szinte egy szuszra előadta a férfi által valaha hallott legvadabb históriát.

  Malcolm tehát, mint a cég első számú jelöltje és reménysége, napok óta szoros megfigyelés alatt állt. A felderítéssel foglalkozó alkalmazottak ügyességét és tapintatát dicséri, hogy a férfi semmit sem vett észre a nem ma kezdődött bújócskából. Odalent a metróban a rejtett kamerával utoljára alaposan szemügyre vették, aztán a vezérkar feje rábólintott. A döntéssel kezdetét vette Malcolm kálváriája. A metróra várás közben körülötte sündörgő asszony, aki vasalt sarkú táskájával megsebezte a kezét, szintén a cég alkalmazottja, ügyes zsebtolvajból átképzett mindenes. A táska preparált élű szegletében megbúvó keskeny, hallucinogén anyaggal átitatott filccsíkról a sebesülés pillanatában a véráramlatba kerülő szer azonnali tér- és időbeli aránytévesztést, a valóság agresszív relativizálódását, illetve az addig pórázon tartott gátlások felszabadítását okozza. Miként ezt tudtán és akaratán kívül Malcolm is megtapasztalhatta. Tudtán kívül, merthogy a véletlennek beállított balesetet követő tíz másodpercen belül elvesztette uralmát a saját akarata felett, elméje, fölösleges tehernek ítélve őket, kivetette magából az e világi sablonokat. Ráadásul a feladatára módszeresen kiképzett, jó erőben lévő asszonyság a kemény vegyület hatását tovább fokozta egy orvosi terápiákban bevált kiegészítővel. Miután a sérülten egyértelműen kiütköztek a vegyület hatásának jelei, az asszony mint feleség lépett színre, és a más dimenziókban járó, magatehetetlen férfiba karolva máris egy összetartozó pár benyomását keltették. Egy volt zsebtolvajtól elvárható néhány ügyes mozdulat segítségével Malcolm nadrágövére kazettás sétálómagnó, a fejére fülhallgató került. A folyamatosan játszó magnó kazettája a relaxációs tréningeken bevált módszert követve kellemesen mély, nyugodt hangon szólalt meg. Újra és újra előröl kezdve a történetet, mesélt egy elszabadult metrószerelvényről és a túszul esett utasok által elszenvedett viszontagságokról. A kettős hatás, azaz a vérbe juttatott vegyület, illetőleg az ettől éteri állapotba került Malcolm hallószervén keresztül való további pszichés befolyásolás révén a férfi olyan eseményeket vélt megélni, amelyek valójában nem estek meg vele.   

  Ugyanis Malcolm az elképzelt történet idején a való világban, a valódi metrón utazva, a testes testőrasszonyság figyelmes társaságában múlatta az időt. Igaz, öntudatlan állapotban. Az asszonysággal még a végállomáson sem váltak el útjaik, mivel a hölgy egészen a munkahelyéig kísérte bizonytalan járású "urát". Hűségesen cipelte az aktatáskáját, ő nyitotta ki az ajtót, ő hatástalanította a bolti riasztót. A magnótól időközben megszabadított, álomba szenderült férfit szintén ő helyezte el aggódó szeretettel a raktárban, és távozáskor egy másolt kulccsal ő zárta rá a bejárati ajtót. Lauren elárulta, nem tudja, pontosan mikor ébredt fel, talált újra magára Malcolm, de attól kezdve Isten hozta ismét a realitások világában! Igen, minden így történt, ez a hiteles verzió. Azt is bevallotta, hogy miután korábban nemegyszer belehallgatott a kazettába, van némi sejtelme, hogy a férfi miféle kalandokon mehetett át "más állapotában". Őszintén megmondja, cseppet sem irigyli az elszenvedett nehézségekért. De a próbát kiállta, lelkileg nem roppant össze a kegyetlen nyomástól, s éppen ez a ritka lelkierő teszi alkalmassá a rászabott, jól fizető feladat elvállalására. Mivel a teszt ideje alatt nem mindennapi megpróbáltatásokat állt ki, a fizetség sem tartozhat a konvencionális jutalmazások sorába. 

  Mondandója végén mosolyogva kiszállt a fotel öbléből, és a hallottakon mélyen elgondolkozó, állát támasztó férfihez lépett. A süppedő padlószőnyegen térdre ereszkedett, egy vonalba került arcuk majdnem összeért. Malcolm meglepetten rezzent össze, amikor a lány langyos és nedves nyelvével körbecirógatta az ajkait, de hagyta, hiszen igen kellemes, kicsit csiklandós érzéssel töltötte el a művelet. A rövid, de hatásos bevezető után Lauren máris alább siklott lustán köröző nyelvével és aprókat harapdáló hófehér fogaival. Úgy tűnt, nemcsak a férfit, őt is rendkívüli módon felajzották a játékban rejlő lehetőségek. A szamócaillatú rúzzsal élénkített puha ajkak Malcolm álláról a nyakára, majd feljebb, a füléhez vándoroltak egy kis aprómunkára, aztán váratlan zuhanórepüléssel a félig kigombolt ing alá furakodtak, és az izmos mellkast vették kezelésbe. 

  Malcolm lehajtott fejjel, félig lehunyt szemekkel élvezte az ügyes manővereket, s miközben nyakán és állán mennyei borzongást keltve söpörtek végig a lelkesen dolgozó lány elszabadult hajszálai, lüktető ágyékán a felhevült nő fiatalosan kemény melleinek nyomását és szapora szívdobbanásait érezte. A nő újabb mélységek meghódítására indult, de vágytól tüzelő ajkai már nem értek célba, mert egy erős kéz gyengéden a hajába markolva felhúzta érzékiségtől önkívületbe esett fejét, s addig tartotta, amíg az értetlenül rászegeződő szempárban éledezni kezdett a józan ész világossága. Akkor elengedte a lágyan helyükre hulló tincseket, s a rakoncátlan szálakat ujjaival elfésülve csak annyit mondott az immár tisztán csillogó szemekbe, hogy egy szót sem hisz el az ügyesen kifundált álomtörténetből. Ugyanis a délelőtt minden percére élesen emlékszik. Fülében most is ott csengenek az utasokkal váltott mondatok, hallja a karnyújtásnyira elsüvítő szerelvények zúgását, lábaiban érzi a szokatlan terepen való hosszú gyaloglás izomlázát, orra képtelen száműzni az alagút olaj- és dohszagát. Nem létezik, hogy mindez ne lett volna valóság, miért hinne első szóra Laurennek, amikor azt sem tudja ki ő, mi ő? Az általa megélt történet nagyságrenddel hitelesebb, mint a lány által előadott, képtelen változat. Különben is, mi ez a zagyvaság a sokat emlegetett, erősen légből kapottnak tűnő céggel kapcsolatban? Olyan nincs, hogy egy reklámcég efféle vad módszerekkel toborozzon munkatársakat. Tulajdonképpen mit akar tőle Lauren?

  A még mindig térdeplő lány a rázúduló vádak és kérdések hideg zuhanyától magához térve leplezetlen nehezteléssel nézett fel kedveltjére. Szóval, hiába magyarázott egy órán át ennek a süket jóembernek, nem lett semmi foganatja. Amíg ő a padlószőnyegen koptatta a farmernadrágja térdét, és legjobb tudása szerint igyekezett a férfi kedvére tenni, annak egész idő alatt máshol jártak a gondolatai. Ami azért súlyos sértésszámba menne, ha a kisiklás nem egy ilyen megrázó, feszültségekkel teli nap estéjén történt volna. Igen ám, de ha józanul belegondol, elképzelhető, hogy Malcolm fülének elsőre tényleg meredeken hangzott, amit mondott. Rendben, megérti. Nincs mit tenni, a szavánál kézzelfoghatóbb, komolyabb bizonyítékra lesz szükség, hogy ne veszítse el, ha pedig már megtörtént, visszaszerezze a férfi bizalmát. 

  Sietve felemelkedett a szőnyegről, futólag leporolta a nadrágjára tapadt szöszöket, és a mozdulatait feszült figyelemmel kísérő Malcolmt hanyag mozdulattal a fotel támlájához hátralökve, a rádióból felcsendülő újabb érzelmes dal ütemére ráérősen vetkőzni kezdett. Két lépéssel a férfi orra előtt. Szájára tett ujjával csendre intette szólni akaró bámulóját, és ahányszor megpróbált kikecmeregni a fotelból, szelíd erőszakkal minduntalan visszanyomta a helyére. Közben egyre fogytak a testét fedő ruhaneműk, a lerúgott cipők, levett nadrág, blúz és a lesodort harisnyanadrág korallzátonya közül stabil szigetként emelkedett ki Malcolm sötétzöld fotele. Az egy szál könnyű pamuttrikót csaknem átbökték a gömbölyű mellekről meredeken kiemelkedő bimbók, a falatnyi, csipkés szegélyű fekete tanga horizontja felett a köldök sápadt napkorongja tűnt fel. A férfi kifinomult szaglása megérezte a nő illatát, és magában elátkozta a meggondolatlanul szókimondó természetét, aminek köszönhetően most tantaluszi kínokat kell kiállnia. Közben kezdte furcsának találni, hogy hiába szeretne ültéből felállni, ahányszor megkísérli elhagyni a fotelt, a lány rászegeződő, határozott pillantásától elnehezül a teste, a kezeit és a lábait mintha mázsás súlyok húznák lefelé, amitől egyre mélyebben süpped a kárpitba. Végül beletörődve sorsába, megadta magát az új oldaláról bemutatkozó, ragadozóként viselkedő bútordarabnak, és veszteg maradt. Egyébként is, volt ami elterelje figyelmét zavarba ejtő tehetetlenségéről. A nő épp most bújt ki feszes trikójából, és a pazar körvonalakkal megáldott test mellé ereszkedő, finom művű karok keretében ringatózó hófehér keblek látványától éles fájdalom hasított önálló életre kelt ágyékába. 

  "- Micsoda alak, te jó ég, micsoda nő!" - lelkendezett egy belső hang, mivel a tartós izgalom súlyától megereszkedett hangszálak képtelenek voltak hanghullámok gerjesztésére. 

  Az utoljára maradt csábos ruhadarab levételét kísérő, fülledt erotikával átitatott mozdulatsor elemzése megért volna egy kisebb monográfiát. A legmagasabb művészi színvonalon előadott gyakorlat láttán rutinos sztriptíztáncosnők cafatokra tépve, sírva ették volna meg a fellépésre jogosító engedélyüket. A ruhaipar sallangjaitól megszabadult Lauren mint a bibliai Paradicsom anyaszült meztelen Évája állt az ő Ádáma előtt. Ámbár, ez utóbbi csak szeretett volna az ótestamentumi ősatya kiűzetés előtti viseletében feszíteni, mozdulatlanságra kárhoztatott állapotában még fogainak csikorgatását sem engedhette meg magának. A fügefalevelet sem viselő, kisportolt testű lány, mintegy tüntetően figyelmen kívül hagyva a másik jelenlétét, a férfi látószögén belül jött-ment a szobában. Nyújtózkodva rendezkedett a könyvállvány tetején, pörgött-forgott a szőnyegen, rázta magát a rádió előtt, kerek almamellei ide-odatáncoltak a zenére. Egyszer gömbölyű farát mutatva valami alibimorzsát szedegetett a parkettáról, másszor mint a szélben ívbe hajló nádszál, áthajolt a gyöngyöző homlokú ember felett, és türelmes ápolónő módjára addig igazgatta a fejtámasz gyűrt huzatát, míg a rakoncátlan ráncok engedelmesen kisimultak. Eközben hűs keblei többször súrolták a lázas tüneteket produkáló ember arcát, szóval büntetett a maga eszközeivel. 

  Mivel azonban igazából aranyból volt a szíve, rövidesen megelégelte a már így is félholt férfi kínzását, és elérkezettnek látta az időt a bajba jutott megsegítésére. Ruganyos fenekével stabil ülést keresett és talált Malcolm combján, és a nadrágon keresztül gyengéden végigsimított a könnyedén azonosítható körvonalú, érzékeny testrészen. A férfi a futó érintéstől csak azért nem hördült fel, mert a tekintetébe fúródó szempár búzakék, aranysárga és sötétzöld színekben örvénylő íriszének közepén fenyegetően pulzáló pupillák csendet parancsoltak. Egy hanyag csuklómozdulattól röviden sikkant a tövig rántott cipzár. A finoman kutató ujjak határozott mozdulattal kiszabadították a ketrecében vergődő vadat, s azon nyomban hozzáláttak a megszelídítéséhez. A légszomjtól ziháló vadóc azonban ahelyett, hogy a friss levegőn lenyugodott volna, egyre erőteljesebben lüktetett a meleg kis kacsó fegyelmező szorításában, és még a becéző szavakkal kísért szapora simogatástól sem vált kezessé. Látva a módszer elégtelenségét, a nő taktikát váltott. Egy szempillantás alatt Malcolm lábai közé csusszant, és a magából kivetkőzött mitugrász lázongását nyugtató csókokkal igyekezett csitítani. Majd talán elfogyott a türelme, és komolyan megharagudott a komiszra, mert egyszer csak hamm!, a szájába kapta. Olyan sokáig tartotta fogva, hogy félő volt, valamelyikük előbb-utóbb megfullad. Szerencsére erről szó sem volt, de a róka fogta csuka kombinációból mindketten csapzott állapotban kerültek ki. A kifinomult pedagógiai érzékkel megáldott Lauren hamarosan belátta, hogy a továbbiakban tarthatatlan a büntetve nevelés koncepciója, és a makacs ordast egy sóhaj kíséretében beengedte testének meleg rejtekébe. A hálátlan, nem bírván a szokatlan bezártságot, eleinte ki-kiosont a hűs levegőre, ám szerencsére minden esetben sikerült gyengéden visszaterelni. Hamarosan úgy megszokta az emberséges bánásmódot, hogy sürgősen domesztikálódott, végül a sok hercehurcától csapzottan és szerényen meghúzta magát a számára kijelölt sarokban. Íme a rettegett ősfarkas ölebbé szelídülésének tanmeséje, Lauren-féle tálalásban. 

  A lány joggal lehetett elégedett a teljesítményével, a barbár ösztönöket kulturált mederbe terelő tudományával. Kipihenendő a jó útra térítés során elszenvedett fáradalmakat, a lelkiismeretesen elvégzett munka tudatában lehunyt szemmel dőlt hátra a foteljében. Ekkortájt kezdett felengedni a maga székébe ragadt Malcolm általános bénultsága. Előbb a karjaiba, majd kisvártatva a lábaiba tért vissza az erő. Igaz, most meg testének többi része volt olyan viharvert állapotban, hogy a bágyadtságtól egyelőre ülve maradt. Pár perccel később viszont már azon volt, hogy felszökken a helyéről, és a folytatás reményében az álomba szenderültnek látszó, kívánatosan kitárulkozó lányhoz húzódik. Mielőtt azonban moccanhatott volna, a nő mandulavágású szemei felpattantak, és a szájába vett ujjai segítségével olyan éles füttyöt eresztett meg, hogy Malcolm dobhártyája beleremegett. A férfi ökleivel megdörzsölte a szemeit, nem álmodik? Amikor újra felnyitotta őket, csaknem kiesett a fotelból. A szobában minden pontosan ott és úgy volt, ahogy egy másodperccel korábban látta, csak éppen a szemközt mosolygó, az imént még anyaszült meztelen lányra került fel az összes ruhadarab. Farmer, blúz és az alóla szegélynyi szélességben kikandikáló trikó. Sőt bokától lefelé látszott a cipőtlen lábakra simuló harisnya is! Hát ezt meg hogyan csinálta a szépséges boszorkány? 

  Lauren elnézően legyintett a gyors visszaváltozásból mit sem értő férfi magasba szökkenő szemöldökei láttán, majd gyanúsan együttérző hangsúllyal megkérte, vessen egy pillantást a nadrágjára. Malcolm életének utolsó huszonöt évében nem érezte magát ennyire zavarban. A nadrágszár és a slicc közötti területen éktelenkedő nedvességfolt mintegy felidézte régvolt kamaszkorát, mikor is egy-egy túlságosan naturálisra sikerült álmának köszönhetően hajnaltájt visszatarthatatlan hormoninvázióra ébredt. A szégyenteljes felfedezésbe belesápadva úgy érezte magát, mint egy saját anyja által önkielégítésen kapott tinédzser. Agyán átcikázott a felismerés, miszerint a nadrágján virító szégyenfolt belülről terjeszkedik. De hát akkor... Na ne, ekkora égés nincs a világon! Mentve a menthetőt, sietve elnézést kért, és az ominózus területre szorított kispárnával kioldalgott a fürdőszobába. Tette mindezt a jókedvét nehezen palástoló lány tapintatlan tekintetétől követve. Tíz perc múltán tisztára sikált állapotban, új nadrágban és frissen vasalt ingben jelent meg a színen. A nő egy elismerő pillantással és futó mosollyal igyekezett helyreállítani az önhibáján kívül megalázó helyzetbe került férfiember önbecsülését. Ugyanakkor tudta, hogy ez édeskevés lesz, magyarázattal tartozik.

  A fürdőszoba szaunaszerű melegéből kipirult arccal, jókedvűen visszatérő Malcolm szó nélkül ledobta magát a fotelba. Mindkettőjüknek töltött a tálcán behozott üdítőből. Az újfent szólni kívánó lány jelentőségteljes torokköszörüléssel hívta fel a figyelmet mondandója fontosságára. A férfi, aki a zuhany alatti magányában elgondolkodva bizonyos összefüggéseket vélt felfedezni a nap egyes, látszólag össze nem tartozó eseményei között, maga is szerette volna lezárni a nem minden mozzanatában kellemetlen affért. Ezért, megelőzve a lányt, a zavar legcsekélyebb jele nélkül egyenesen rákérdezett, hogy hogyan és miért csinálta, amit csinált? Merthogy valamiképpen az ő hathatós ténykedése húzódik az utóbbi percek eseményeinek hátterében.  

  Lauren csöppnyi ingerültséggel vágta rá, hogy a férfinak a metrón történtekkel kapcsolatos tamáskodása miatt kénytelen volt rögtönzött példával demonstrálni a saját szavahihetőségét. Hozzáfűzte, hogy ami Malcolmmal tizenöt perce megesett ebben a szobában, az a lényeget illetően kicsinyített mása a délelőtti álomutazásnak. A rokon esetek között persze akadnak eltérések úgy a témaválasztás, mint az időtartam, valamint a psziché befolyásolásához szükséges eszközök vonatkozásában. A konklúzió azonban ettől nem változik. Igenis, bizonyos technikák beható ismeretében megoldható az olyan mértékű agymosás, hogy annak elszenvedője valóságként éli meg a mesterségesen generált fantáziavilágot. Malcolm reggel már átesett egy komoly tudatmódosításon, akkor a vérébe juttatott szérum, és az önhipnózison alapuló relaxációs módszer keveréke állította kényszerpályára a tudatát, míg az előbb, a helyéről fikarcnyit sem mozduló Lauren tisztán hipnózis révén juttatta mennyekbe az ismét kiváló médiumnak bizonyult férfit. Bár, biggyesztette le a száját, eredetileg nem ilyen módon akarta boldoggá tenni a férfit. És lapos pillantást vetve a kajánul vigyorgó Malcolmra, gyerekes mérgében nyelvet öltött rá.

  Eme spontán érzelmi megnyilvánulás pillanatában Malcolm tekintélyes Doxáján és Lauren helyre kis Certináján egyaránt este nyolc óra negyvenhét percet jeleztek a mutatók. Amiről azért érdemes megemlékezni egy mondat erejéig, mert innentől kezdve a látottaktól elhűlten tátogó lakásban elszabadult a pokol. Amit ezek ketten hajnali négyig az ágyon, az ágy mellett, a fotelokban, az asztalon, a szőnyegen meg a lakás összes helyiségében műveltek, annak az írásos felidézése meglehet, megütközést keltene a felvilágosító könyvekben ajánlott szeretkezési szabályokat messzemenően betartó, kötött fogású nemi életet élők körében. Ezért a konzervatív jó ízlés nevében mellőzzük e botrányos cselekmények taglalását. A többiek meg úgyis tudják, miről van szó. A felesleges és fárasztó részletezés helyett egy általános megállapítással le is lehet zárni a szőrmentén érintett témát: jó volt nekik. A felek egészen hajnali négy óra három percig tartották magukat, négy óra tízkor a szerelmi csatározásban kifulladt két ember egymásba gabalyodott végtagokkal szuszogta át magát a feneketlenül mély, boldog álomba. Valódi álomba.

  Kedd délig aludtak egyhuzamban, mikor is percre azonos időben ébredtek. Újdonsült házasok módjára, kölcsönös cirógatással és egyéb kedveskedéssel addig foglalkoztak egymás testével és lelkével, míg végleg kiment az álom a szemükből. Jókat derülve a kiadós éjszakai játék nyomán nehezükre eső mozdulatok darabosságán, lustán kikászálódtak a dúlt fészek melegéből, és sorban eleget tettek a civilizált kultúrkörben elterjedt rituáléknak. Az előzményeknek köszönhetően immár meglehetős részletességgel ismerték egymás hajlatainak és halmainak hajlandóságát az érzéki érintések visszajelzésére. Újonnan szerzett tudásukat a közös zuhanyozás alatt kamatoztatták, amikor is a bőrük minden négyzetcentiméterét melegen paskoló mesterséges zivatarban felpezsdült vérük szavára újra és újra nekiláttak az ismerős, mégis megunhatatlan tájak bejárásához.

  Később felöltöztek és megreggeliztek. Éhségükben minden ehetőtől megszabadították a hűtőszekrényt. Evés közben épphogy érintették a tegnapi témákat. Nem sokat időztek a felmelegítésükön, hiszen az ügy ezen részét lezártnak tekintve Malcolm elfogadta a lány magyarázatát, fejet hajtott az érvek és tények előtt. Különben is, úgy éjjel kettő körül, két ölre menés között tartott pihenőben abban maradtak, hogy valamikor a nap folyamán felkeresik Lauren munkaadóját, akivel megbeszélik a továbbiakat. A kiadós reggelit követő szieszta alatt a lány mobiltelefonon beszólt a központba, hogy hamarosan mennének, mire egy elégedetten dörmögő férfihang azt válaszolta, hogy négy órakor szívesen látja őket egy zárt körű pofavizitre.

  A taxi, ami öt perccel a megbeszélt időpont előtt fékezett a megadott címen, a város peremére, afféle folyamatos beépítés alatt álló luxuskörnyékre szállította a hátsó ülésen helyet foglaló, egymás kezét egy pillanatra el nem engedő párt. A kocsi a fuvart teljesítve egy látványos manőverrel szinte helyben megfordult, és elporzott a városközpont irányába. A hevenyészett bemutatóval a jelentős borravalót bezsebelő sofőr valószínűleg a csinos hölgyutasnak akart imponálni, de ennek levét, illetve porát, igazságosan elosztva, a faképnél hagyott pár mindkét tagja itta. Az autó rég eltűnt a távolban, de Malcolmék még egy perccel később is nevetgélve verték le egymásról, ha nem is szüzességük, de a szűk bekötőút szürke hímporát. Mire öltözékeiket elfogadható állapotba hozták, a karóráik pontban négyet mutattak. Egy közeli, idelátszó falucska tisztán konduló harangszava még idillibbé tette az élénk madárfüttytől hangos, nyugalmas városvéget. 

  Egyszerű, fonott drótkerítéssel körbevett nagyobb telek kapujában álltak. A kerítés vonalát belülről sűrűn ültetett tuják sora kísérte, hátrébb kiterjedt fenyves zöldellt, ennek tőszomszédságában pedig zsenge leveleiket lassan kibontó, alacsony gyümölcsfák takarták a mögöttes területet. A kaputelefon hangszórójából az első jelzésre megérkezett a belépést engedélyező válasz, a beépített fotocella láthatatlan vonalát átlépőket egy néhány méterrel odébb álló oszlopra szerelt ellenőrző kamera optikája követte. Ott, ahol a derékig érő bokrok közt vezető, mintegy negyvenméteres kövezett sétány tompaszögben megtört, egy másik oszlop törzsére szerelt kamera vette át a vendégek megfigyelését. Az út innentől nyílegyenesen az egyemeletes főépület háromlépcsős feljárójáig futott. A külső megjelenésében minden hivalkodást mellőző, terjedelmében kisebb kastélyra hasonlító ház ezen oldalát fényesen zöldellő repkény borította, aminek a terjedését mindössze a kétszárnyas bejárati ajtó, valamint a szintúgy széles és magas ablakok környékén zabolázták meg a kertészek. A bejáratnál jól szabott öltönyt, hozzá jó ízlésre valló nyakkendőt viselő, erőteljes testalkatú fiatalember fogadta őket. Laurent ismerősként üdvözölte, majd az udvarias bemutatkozást követően megkérte Malcolmt, amennyiben közepes vagy annál nagyobb fémtárgy lenne a zsebeiben, legyen szíves az ajtó melletti asztalon heverő tálcára helyezni. Malcolm készséggel forgatta ki a zsebeit, de a kulcsain meg a fémpénzt is tartalmazó pénztárcáját kívül nem tudott mást előhalászni. 

  A röpke ideig tartó művelet végeztével a figyelmes fiatalember bólintott az erről az oldalról átláthatatlan füstüvegből készült ajtó felé, mire az nesztelenül kétfelé húzódva utat engedett a türelemmel várakozó párnak. Az ajtón belépő férfinak valaki kezébe nyomta a tálcára tett értékeit, és egy mozdulattal beljebb invitálta őket. Az ovális alapterületű hall berendezése a luxus felé közelített, de Malcolm nem sok időt áldozhatott a fesztelen nézelődésre, mert a szemközt feltáruló kisajtóban feltűnő alak megjelenése, és ezzel összefüggésben Laurennek pajtáskodóból tisztelettudóra váltó viselkedése a vállalkozás fejének személyes jelenlétét feltételezte. 

  Úgy is volt, ahogy a papírforma ígérte. A beigazolódott feltevést tovább erősítette az ötvenes éveinek közepén járó úriember némiképp teátrálisnak ható bevonulása. Malcolm szinte hallani vélte a fanfárok lefojtott hangját, a Lauren felé közeledő főnök lépteit kísérő dobpergést, akár a cirkuszban, amikor egy "lélegzetelállító" produkció feszültségét hatásos zenei aláfestéssel akarják emelni. Annak a pasasnak látszott, aki úgyszólván a születésekor felesküdött a saját megingathatatlan jólétére, és aki bármire készen állt fogadalma betartása érdekében. A talán a be nem vallott irigységből, talán az okkal, ok nélkül jelentkező féltékenységből támadt rosszindulatú kritika barátibb megítéléssé szelídült, amikor a lányt őszinte atyai öleléssel üdvözlő finom úriember magától értetődő természetességgel csókolta meg Lauren arcát, aztán a kezébe fogott törékeny kacsókat illette utánozhatatlan eleganciával. A lány vette a lapot, és csengő kacajjal díjazta a tudatosan eltúlzott fogadtatást, de a szemeiben valami elismerésféle is megcsillant. Ezek után bemutatta egymásnak az urakat, s amíg a kissé feszélyezett Malcolmt nagyon kedves közeli ismerőseként, és remélhetőleg mielőbbi munkatársaként említette, addig a beajánlás ideje alatt derűsen bólogató másikat Greyson néven atyai jóbarátjának, s egyben közvetlen felettesének titulálta. Férfiasan kemény kézfogásuk alatt a másikban immár nem ellenfelet látó Malcolm feszültsége alább hagyott, Greyson pedig magában rögtön elfogadta a lány választását, akinek egyébként is a célnak megfelelő ember felkutatása és beszervezésének előkészítése volt az elsődleges feladata. 

  A maga és mások által is jó emberismerőnek tartott Greysonnak az eddig látottak alapján nem támadt kifogása. Igen, körülbelül ilyesvalakire lehet szükségük. A futó mustrát követően újabb testőrféle izompacsirta jelent meg a színen. A feszes ruhájába alig férő kolosszus meglepő könnyedséggel kávét, üdítőt és egy halom nassolni való csemegét szervírozott a lapján római csatajelenetekkel díszített, dúsan faragott tölgyfaasztal körül helyet foglalóknak, majd amilyen váratlanul felbukkant, úgy tűnt el egy ólomüveggel berakott lengőajtó mögött. A hatalmas méretű asztalnál mindenki magát szolgálta ki, töltött a poharába, vagy rakta meg minden jóval a tányérját. A maga narancslevét kisebb vagyont érő, ezüst talpba illesztett ólomkristálypohárból iszogató Malcolm figyelmét nem kerülte el a belső teret pásztázó két apró kamera mozgása, amelyek egyike, helyzetéből és irányultságából következően épp őt tartotta ellenőrzése alatt. Úgy tűnt, a ház ura a terem gépek általi megfigyelését hatékonyabb megoldásnak tartotta a jelzésszerűen fel-felbukkanó legények jelenléténél. 

  Néhány semmitmondó buborékmondat elhangzását követően, amiben a ház körül tevékenykedő kertészek csodálatos szépérzéke és ügyessége éppúgy futó témát adott, mint a feltörekvő újgazdagok által szerencsére még fel nem fedezett környék romlatlan, kies volta, Greyson lendületes huszárvágással a lényegre tért. Mondandóját azzal kezdte, hogy az épület, amelyben jelenleg tartózkodnak, nem az ő személyes tulajdona, hanem az általa irányított cég vendégháza, amiben fontosabb üzleti tárgyalások lebonyolítására, a vállalkozás profiljával kapcsolatos stratégiai irányváltások megbeszélésére és hasonló horderejű döntések meghozatalára nyílik lehetőség. A ház egyébként időnként reprezentációs célból szervezett estélyeknek is otthont nyújt. A csinos kis építmény, ha profán megfogalmazással akar élni, a cég amolyan többfunkciós leányvállalata, mobilizálható befektetése, amit adandó alkalommal szinte napokon belül értékesíteni lehet. Olyan épület, amelynek láttán az avatatlan szemlélőnek valami élvonalbeli nőgyógyász, vezető lapkiadó, menő filmszínész vagy hasonló kaliberű káder egy élet munkájával összekuporgatott és egyéb anyagi zaccból, úgymint illegális paraszolvenciából és változó értéket képviselő kenőpénzből összehordott vagyona sejlik fel. 

  A ház, az átlagos vendégek által megismerhető belső berendezésével és a körülötte elterülő néhány hektárnyi gyümölcsössel, szőlőültetvénnyel, telepített fenyveserdővel együtt jelenleg annyit ér, mint Malcolm négyszáz évnyi összesített nettó keresete. Greyson a két kezét megadásszerű mozdulattal magasba emelve jelezte, hogy megérti, igen, megérti a Malcolm ék alakban felfutó szemöldökeiből sugárzó rosszallást. Valóban, hogy jön ő ahhoz, hogy mások magánszférájába tartozó anyagiakkal példálózzon? Elnézést kér az ízetlen kiszólásért, jogos a ki nem mondott szemrehányás. Na de! A tények kellemetlenül makacs dolgok, s ha tetszik ha nem, muszáj tudomásul venni őket. Neki, és ezt nem kivagyiságból mondja, csak az emberi élet kiteljesedésének határt szabó múló idővel formálódó igények aránymódosulásának példájaként hozza fel, minimum tízszer ennyit érő magánvillája van. Na, nem a környéken, hanem néhány országgal odébb. 

  Fejlett dramaturgiai érzékről tanúskodó, kellő ideig kitartott jelentőségteljes szünet után, poharát az asztalra helyezve, költői kérdést intézett a fiatalabb férfihez. A kérdés úgy szólt, hogy vendége a maga részéről mit gondol, mi célt szolgált ez a kacskaringós bevezető? Majd előredőlt felsőtestével nyomatékosítva a saját kérdésére adott válaszának fontosságát, bizalmaskodó mosollyal Malcolm arcába meredt, s miközben világoskék szemei nyíltan a másik tekintetének reakcióját kutatták, egy széles mozdulat kíséretében közölte vele, ha tetszik, amit lát, ez itt min-mind az övé lehet. Ha pedig az ízlése mégsem találkozna a látottakkal, úgy  értékálló valutában vagy aranyban egy tetszőlegesen megnevezett ország bankjában elhelyezve, egy összegben rendelkezésére állhat a vagyon. Csak rajta múlik. S hogy mit kíván e túlzás nélkül mesésnek nevezhető érték fejében? Együttműködést. Hogy miben? Tapsolt egyet, amitől belülről fényvédő vásznak ereszkedtek a hatalmas ablakok elé. Ezzel egyidőben a szemközti falburkolat egy része oldalra csúszott, és a három szempár előtt egy szokatlanul nagy méretű, téglalap formájú panoráma képernyő jelent meg. Greyson az asztalról felkapott távirányítóval bekapcsolta a készüléket, s a monitoron néhány másodperc múlva egy legkorszerűbb számítógépes technikával készített kisfilm képkockái kezdtek peregni. 

  A képernyőn elsőként egy alulról filmezett, a háttérben tisztán ragyogó kék ég alatt köröző sasféle tűnt fel, majd a képzeletbeli kamera egy gyors fordulattal a szétterített szárnyakkal vitorlázó madár fölé került. A királyi ragadozómadár néhány könnyed szárnymozdulattal egyre odébb billent, mígnem teljesen kitűnt a képből, s a széles monitort most az alant húzódó, ezüstös folyóval kettészelt, ismerős körvonalú nagyváros távlati képe töltötte ki. A szemlélő néhány másodpercig az egy helyben taposó helikopter osztott üvegablakán kitekintve nézelődhetett, s mialatt a gép egyre alább ereszkedett, hallani lehetett a képzeletbeli pilóta feje felett forgó propellerektől szabdalt levegő zúgását. A botkormány csekély mozdulatától megdőlt helikopter alatt fénytől csillogó sínpárok és veszteglő metrószerelvények látszottak. A betonfallal körbevett terület szélén húzódó sínek az üvegtetejű szerelőcsarnok bejáratainál tűntek el. Az egyik mellékvágányról öt kocsiból összeállított vonat indult komótosan útnak, majd a váltón óvatosan áthaladó kocsisor rátért a fő sínpárra, és repülőrajtot véve nekilódult a pályának. A fokozatosan gyorsuló vonat sebességére állított helikopter előredőlt orral a szerelvény fölé lavírozta magát, s egymástól húsz méter távolságban, immár azonos tempóban száguldottak a közelgő alagútba bukó sínpár irányát követve. Ott, ahol játékvonat méretű metró elérte az első állomás sávosra festett táblával jelzett szélét, az utolsó kocsi levált a szerelvényről, és egyre inkább lemaradva, de még mindig tekintélyes sebességgel eredt a távolodó vonat nyomába. A négytagúra csökkent szerelvény már húsz másodperce átrohant az alagút feketén ásítozó száján, amikor a lekapcsolt kocsi odaért, és bekövetkezett a hatalmas detonáció, a beomlott bejárat felől gomolygó porfelhő lövellt az égre. A hirtelen magasba szökkenő helikopter körül fém- és betondarabok süvítettek el, némelyikük ijesztő koppanást hallatva döngette a gép oldalát és fenéklemezét. Az élesen felsüvítő, nagyobb fordulatszámra kapcsolt rotor lökésszerűen lódította előre a felszíntől immár száz méterre távolodott gépmadarat, ami aztán rövidesen beérte a filmen röntgenszerűen ábrázolt alagútban magát egyenesen előre fúró, megállíthatatlanul nyomuló járművet. Egy darabig nem történt semmi különös. Az eseménytelen holtszezon az indulástól számított hatodik állomásig tartott, ahol is egy újabb, az elsőhöz hasonló módszerrel leválasztott, robbanóanyaggal töltött kocsi aktiválása rogyasztotta be az alagutat. A maradék három kocsi csökkentett sebességgel haladt tovább. Nemsokára újabb kocsi vált le, és sorsába beletörődve ballagott az előreszaladt többiek nyomában. A kéttagúra redukálódott metró egy perccel később elérte a nagyvárost kettéosztó, szélesen hömpölygő folyó alatti alagútszakaszt, és megállt. 

  Pontosan a megpihent kocsik felett, orral az erős sodrás irányába állva, lehorgonyzott sétahajó karcsú teste fehérlett a szürke folyó meg-megcsillanó hullámai között. A fedélzetet gyanútlanul napfürdőző, kisebb csoportokba verődve eszegető-iszogató, beszélgető emberek innen, fentről nézve apró alakjai töltötték meg. Gondtalan viselkedésükből következően fogalmuk sem volt az alattuk tizenöt méterrel mélyebben zajló történésekről. Közben az alagútban helyben álló motoroskocsiból fürgén mozgó alakok ugrottak ki, és villámgyorsan lecsatolták az utolsónak maradt kocsit. A ráközelítő képen látszott, amint a magára maradt járgányt ketten kiékelik, ketten pedig a hátsó ütközőkre szerelnek fel téglaméretű fekete dobozokat. A műveletek végeztével mindannyian visszaugrottak az időközben előrébb állt motoroskocsiba, ami abban a pillanatban, hogy kiegészült a csapat, nekilódult, és csúcsteljesítményre állított generátorokkal, maximális sebességgel igyekezett minél távolabb kerülni az iménti helytől. A koloncaitól szabadult motoroskocsi újabb perc elteltével a végállomás előtt száz méterrel megállt, a sietős távozó szerelőbrigád egy szellőzőkürtőnek látszó, függőleges furat fémlétráján kapaszkodott a felszín irányába. Mindeközben a korábban lekapcsolt, és a lendületéből fokozatosan vesztő metrókocsi egyre inkább megközelítette a folyó és a rajta veszteglő sétahajó alatti alagútban hagyott társát. Már csak kétszáz méter választotta el őket egymástól, amikor az előre menekült társaság felbukkant a szellőzőfuratot fedő vasrács alól. Két csoportra válva, sietve maguk mögött hagyták a veszélyes területet. Bepattantak a közelben várakozó autókba, és egymással ellenkező irányban elhajtottak. Az autók három sarokkal odébb jártak, amikor a rögzített és a lépésben vánszorgó metrókocsi a folyómeder alatt találkozott. A tetőig dinamittal töltött járművek ütközése iszonyatos robbanással feltépte az alagút tetejét, s ugyanakkor röpült levegőbe a végállomás előtt maradt vezetőkocsi is. 

  A folyó teljes szélességében, parttól partig ható látványos detonáció tíz méter magasra dobta az addig nyugodt méltósággal hömpölygő víztömeget, s vele a mederágyban leülepedett iszap- és kavicsréteget, ami egyetlen óriási tömbként visszahullva az ezer darabra töredezett fenékre, kisebb szökőár formájában átcsapott az alsó rakpartok kőgátjain. A szerencsétlenségükre épp arra járó autók az oldalukra vagy a tetejükre fordulva hasznavehetetlen ronccsá gyűrődtek a rakparti utat szegélyező kőfalon. Néhányukat, a bent rekedt utasokkal együtt, a visszahúzódó folyó szívóhatása belapult konzervdobozként görgette le a felszaggatott rakparti lépcsőkön. Az elszállt tetejű alagút víznyelő kráterébe zúduló folyóvíz magával ragadta a robbanáskor oldalára vetett és derékba tört hajótestet is, akárcsak minden más, nyolcvan méter átmérőjű körben található élő és holt anyagot. A berobbant folyószakasz vízszintje láthatóan alább szállt, és csak akkor kezdett emelkedni, amikor a metróalagút szörnyű sebén betóduló vízmennyiség, elsöpörve minden útjába kerülő tárgyat, széltében-hosszában feltöltötte a föld alatti járatokat. 

  Ezzel a felkavaró, baljós képsorral az alig ötperces rövidfilm véget ért, az utolsó kimerevített képkockán az újból előkerült sas árnyéka lebegett az elsimult folyó széles szalagján, ami immár semmit sem árult el az imént lejátszódott, képzeletbeli tragédiáról.                                 

 

                                               harmadik fejezet

 

  A kikapcsolt képernyő ezüst pontba szaladó fénye régen kihunyt, mire a látottaktól kavargó gyomrú Malcolm ocsúdni kezdett kábulatából. A hallban egykettőre visszaálltak a vetítés előtti állapotok. Az ablak fényfogó vásznai zümmögve húzódtak a helyükre, az üvegtáblákon bezúduló délutáni szűrt fényben hamis vidámsággal csillantak a faragott asztalon díszelgő kristálypoharak. A terem levegőjében feszültség vibrált. Malcolm és Lauren egyszerre, egy hosszú évek alatt összeszokott páros koordinált mozdulatával fordult az állát tenyerébe támasztó, kiismerhetetlen pókerarccal őket tanulmányozó Greyson felé. 

  Hát erről lenne szó, jelezte Greyson sűrűn bólogató, jólfésült feje az őt gyanakvóan méregető Malcolmnak, cseppet sem zavartatva magát a szúrósan rámeredő szemektől. És minden átmenet nélkül, gyors egymásutánban felsorolt néhány, szerinte idevágó adatot a férfi előéletéből. Nevezetesen, tudomása szerint gyermekkora óta behatóan foglalkoztatja a matematika, magasabb szintű iskolai tanulmányai idején számos országos versenyen indult, és sosem adta alább a dobogó harmadik helyénél. Fizika és kémia vonalon hasonlóan kiváló eredményekkel dicsekedhet. Információja szerint eddig tizenhat alkalommal vett részt intelligenciateszten, s noha a pontérték már az első esetben is a zseni szint közelében járt, eredményei az idők folyamán tovább javultak. Nagy biztonsággal hitelesnek tekinthető értesülése szerint a fél évvel ezelőtti, legutóbbi teszt eredménye tizenöt százalékkal haladta meg a határértéket. Valamint az sem titok előtte, hogy immár négy éve az ország legintelligensebb polgárai által alapított, zárt körű IQ Club első alelnöke. A fentebb vázolt elméleti kvalitásokat kitűnő fizikai kondíció és száz százalékos egészségi állapot egészíti ki. Emberei utánanéztek az összes szóba jöhető egészségügyi intézmény nyilvántartásában, Malcolm mindössze háromszor esett át komolyabb orvosi vizsgálaton: először a születésekor, másodszor a jogosítvány megszerzésekor, harmadszor a katonai szolgálat megkezdése előtt. A sorkatonaságnál letöltött ideje alatt altiszti rangig vitte, fegyvertudásáról és az emberpróbáló menetgyakorlatokon tanúsított állóképességéről a korabeli katonasajtó szuperlatívuszokban emlékezett meg. És akkor még nem említette a cége által elvégezett pszichikai felmérés nagyszerű eredményét. 

  Az elhangzottakból levont következtetés szerint Malcolm egyike a mai ember ama ritka példányának, akiben ész és fizikum az átlagot messze meghaladó mértékben, ugyanakkor egymást harmonikusan kiegészítve van jelen. Ő az eszményi férfitípus, aki egy hasonlóan eszményi nőtárs oldalán hatványozott mértékben képes emelni humán kapacitásán. Malcolm épp olyan mértékben kivételes alkotása a természetnek, amennyire a női nem képviselői közül az a társaságukban helyet foglaló Lauren. Kettejük csodával határos adottságai vagy ötszáz átlagember lehetőségeit merítik ki. Nos, az előbbi rövidfilmben látottak maradéktalan és hibátlan végrehajtása ilyen, szó szerint kiváló embereket kíván az irányítói szerepkörbe. A férfi személyében éppen idejében sikerült rátalálni Lauren méltó párjára, hiszen vészesen közeleg a tervezett akció ideje, aminek a végrehajtására, egy aprólékos elemzéssel született prognózis szerint, a közeljövőben nemigen kínálkozott volna újabb lehetőség. Ami pedig Malcolmnak az üggyel kapcsolatos konkrét feladatait illeti, azok a következők lennének: a filmen látott akciótervezet pontosítása, alternatívák felállítása, ha szükséges, radikális módosítások kidolgozása, a végső verzióhoz szükséges számítások elvégzése, és végül, de nem utolsó sorban a kivitelezést végző csapat személyes helyszíni irányítása. Ennyi. Greyson, felsőtestén a csuromvizesre izzadt inggel végre hátradőlhetett. Túl volt a nehezén, csaknem minden lényeges tudnivalót kipakolt ennek a Malcolm gyereknek. Amit pedig megtartott magának, azzal ráér akkor előhozakodni, ha már nem lesz visszaút. 

  Malcolm agya időközben lázasan dolgozott. Mi ez, őrültek háza? Politikai ízű provokációban való részvételre akarják rávenni, vagy sima beugratásról lenne szó? Mi van a háttérben? Mi van, ha igent, mi van, ha nemet mond? Ez az amúgy megtévesztően normálisnak látszó Greyson tényleg elhiszi, hogy következmények nélkül végigvihető a tegyük fel, komolyan gondolt terve? Honnan szerzi be a filmjében sejtetett, óriási pusztításra képes robbanóanyag mennyiséget? Avagy nyitott kapukat dönget, és máris raktáron lenne a félelmetes hatalmat jelentő készlet? Megannyi, válaszra váró kérdés. Csapdát gyanított. 

  Greyson és az asztal másik végén helyet foglaló Lauren a türelmetlenség legkisebb jele nélkül, várakozva nézett rá. A férfi mintegy válaszként felállt a helyéről, s míg baljával a deréktájt kicsúszott ingét tűrte vissza a nadrágjába, jobbját sürgetve hívón a lány felé nyújtotta. Közben egy szót sem szólt, de a szándékosan megvetőnek szánt gesztus üzenete egyértelmű volt. Greysont válaszra sem méltó fantasztának tartja, és barátnőjével az oldalán távozni készül. Szerelme már mozdult is, de csak annyira, hogy ültében előrehajolva a blézerével takart dereka környékéről egy Magnumot húzott elő. Ujjának pöccintésével kikapta belőle a teli tárat, amit másodpercnyi szünet után visszalökött a helyére. Mindenki láthatta a csillogó lőszereket. Ezek után szó nélkül kibiztosította és csőre töltötte a fegyvert, majd karnyújtásnyira az asztalra tette. A csőtorkolattal Malcolm felé néző pisztoly fenyegetően koppant a kemény fán. A férfi körül megfagyott a levegő, lábaiból kiszállt az erő. Tekintetét le nem véve a kifejezéstelen arccal rámeredő Laurenről, visszahuppant a panaszosan nyekkenő székbe. Egy világ dőlt össze benne.

  Greyson néhány diszkrét köhintéssel igyekezett magára vonni az események fordultán megzavarodott férfi figyelmét, akinek minden akaraterejére szüksége volt, hogy parancsolni tudjon bénult nyakizmainak, és végre képes legyen a szenvtelenül bámuló lánytól a helyzetet rendkívül élvező főnökhöz fordulni. Az ilyen pillanatokért érdemes élni! Miközben egyfajta férfiúi szolidaritásból szívből együttérzett az orvul hátba támadott Malcolmmal, akivel jelenleg nem szívesen cserélt volna, nem feledte, hogy az összekuszálódott helyzet megoldása nem tűr halasztást. Az ugrásra kész Laurent egy kézmozdulattal higgadtságának megőrzésére intette, a másik manuális megnyilvánulása az árulás csapásától szédelgő Malcolmnak szólt. Ez utóbbi üzenet szavakra lefordított tartalmát leginkább a "c'est la vie" kifejezéssel lehetne rokonítani. 

  Amikor végre megszólalt, nyugodt hangon arra kérte Malcolmt, hogy ne idegeskedjen, próbáljon lazítani. A helyzet nem annyira bonyolult, mint amilyennek látszik. A helyében valószínűleg mindenki ugyanígy cselekedett volna, ezért nem is neheztel rá. De értse meg, lényegében véve egyikőjüknek sincs választási lehetősége. Szétterpesztett húsos ujjait a mellkasát takaró zsabós ing fodraira helyezve kijelentette, hogy a férfi ugyan továbbra is a bizalmát élvezi, azonban az üzleti körökben szokásos íratlan törvényeket neki, Greysonnak sincs joga figyelmen kívül hagyni. Ha így tenne, hová lenne a keservesen kivívott tekintélye? Márpedig az értékes üzletek ősidők óta a tekintélyelv legmesszemenőbb figyelembevételével köttetnek. Ezért, előre is elnézést kérve a széplelkű civilek felfogása szerint drasztikus lépésért, elébe kell mennie vendége további időhúzó makacskodásának. Nem szívesen teszi, de büntetnie kell. Vérzik a szíve, de hát muszáj. Ugye a tekintély... Malcolmnak azonban, mint a cég érdekeivel szemben ösztönösen és nem tudatos károkozás céljából megnyilvánuló embertársának először és utoljára - baráti gesztusként - választási lehetőséget kínál. Úgyhogy azonnali választ vár: ha úgy adódna, és biztosíthatja róla, hogy úgy fog adódni, akkor az imádott lakásáról vagy a kenyeret biztosító üzletéről mondana le inkább? Öt másodperc!

  A nyíltan megzsarolt Malcolm biztos volt benne, hogy a hatalmi erőfölényével habozás nélkül visszaélni kész Greyson nem tréfál. A pasasnak van humorérzéke, de most szentség, hogy nem viccel. Sarokba szorítva nem tehetett mást, fájó szívvel és dühtől sápadtan préselte ki ajkai között az üzlete nevét. A joviális külsejű emberke már nyomkodta is a markában szorongatott mobiltelefon gombjait, és elfordulva a többiektől, hogy ne hallják, valakinek valamilyen utasítást adott. A rövid beszélgetés végeztével visszafordult Malcolmhoz, akivel fenyegető hangsúly nélkül, tárgyilagosan a figyelmébe ajánlotta, hogy a jövőben jobban ügyeljen az akárcsak gesztusokban megnyilvánuló válaszaira. Engedjen nagyobb teret a vele szembeni elvárások érvényre juttatásának, nehogy akaratlanul is olyan érdekeket sértsen, amelyek elsimítására rámehet a maradék ingó és ingatlan vagyona. Ezek fogytával pedig az egyetlen élete. A megfelelő időben, taktikai céllal alkalmazott rugalmasság nem egyenlő a gerinctelenséggel. Mindezt a gyermekét az élet viharaitól távol tartani próbáló, vagy legalább a hebehurgya csemetéje figyelmét a különösen veszélyes helyzetekre óvón felhívó apa türelmesen rábeszélő stílusában adta elő. Az utolsó öt perc eseményeinek tükrében Malcolmnak meggyőződésévé vált, hogy ez az ember egy önmagával meghasonlott közveszélyes őrült. Míg az egyik kezével fájdalmas sebet ejt, a másikban medicinát szorongat. 

  A hevenyészett diagnózissal látens pszichopatának elkönyvelt Greyson a szelíd feddésre szánt idő leteltével Malcolm orra elé tolt egy formanyomtatványt, ami nem volt más, mint az általa vezetett vállalkozás belépési nyilatkozata. Jogász alkotta szabályos szerződés, ami a munkáltató és a munkavállaló közötti jogviszonyról, a bérezésről, a természetbeni járandóságokról és a szabadságolásról szólt. Az utolsó oldal apró betűs lábjegyzete, miszerint a munkavállaló teljes vagyonával felel az általa valami oknál fogva nem teljesített megbízás elvégzéséért, eléggé rejtélyesnek megfogalmazás volt, ám pontos értelmezését Malcolm most jobbnak látta nem feszegetni. Szédelegve az egymás sarkát taposó csapásoktól, mindent aláírt. Greyson elégedetten mosolyogva tette el a kizsarolt dokumentumot. A helyéről felemelkedve kezet fogott a savanyú képet vágó új kollégával, majd a másnapi viszontlátás reményében útjára bocsájtotta az egy órája érkezett párost. 

  Malcolm és a láthatóan feldühödött férfival lépést tartani igyekvő Lauren hallgatagon ballagott egymás nyomában a füves árokszél melletti poros bekötőúton. A villa messze mögöttük maradt. Egyikük sem tudta, mit mondjon a történtek után. A férfi mindenesetre arra spórolt, hogy az első adandó alkalommal nyakon vágja a lányt. A helyzetet erre akkor és ott még nem érezte eléggé érettnek. A lelke mélyén az motoszkált benne, hogy alkalmat kellene adni a pálfordulást magas szinten űző nőszemélynek a magyarázkodásra. Még most sem hitte el teljesen, hogy az elmúlt éjszakai egymásra találásuk után képest volt fegyvert fogni rá. Laurennek ugyancsak e téma körül keringtek a kétségbeesett gondolatai. Csakhogy fogalma sem volt róla, hogyan hozza szóba a kedvesét biztosan mélyen megsebző esetet? Hogyan magyarázza el, hogy ez volt az a bizonyos helyzet, amire joggal mondják, hogy a látszat néha csal? Elkeseredetten rágta a szája szélét. Kiborult a gondolattól, hogy az előtte haladó, rajongásig szeretett férfi egy tagadhatatlanul félreérthető cselekedete miatt éppen most gyűlöli meg, és neki nincs megfelelő ellenszere. Pedig tenni kellene már valamit, különben ez a majom visszafordíthatatlanul megutálja. Okos teremtés lévén tudta, jobb ha most nem gondolkozik, hanem szabad utat enged a híres női ösztönöknek. Amivel egyáltalán nem állt ellentmondásban az, miszerint hagyta, hogy agyát a vér, szemeit a könnyek borítsák el, aztán a tudatosan kipréselt felindultság megfelelő fokán embere után eredt, és nyitott tenyérrel olyat sózott a meglepetéstől elálló lélegzetű férfi lapockái közé, hogy csak úgy puffant a csapás nyomán felporzó kabát. 

  Csak hát, pechére, Malcolm a belső feszültség alá helyezettség gyors reflexeket kiváltó állapotában leledzett, úgyhogy másodpercnyi döbbenet után mint a kígyóval viaskodó mongúz, villámgyorsan fordult hátra, és lendületből úgy kapta szájon a könnyes szemeitől csökkent látóképességű Laurent, hogy a boldogtalan lány az árok sáros fenekén találta magát. A derekára csatolt bőrtokból zuhanás közben kiesett a Magnum, s a veszedelmes jószág a kihalt út finoman szitáló porában landolt. A férfi kényelmesen lehajolt érte, a tenyerébe vette, és akkurátusan lefújogatta róla a port. Katona korában látott már ilyen gyilkos műszert, nemegyszer volt is a kezében. Ugyanis neki, mint a helyőrség kiváló céllövőjének lényegében szabad bejárása volt a lőtérre, amelynek parancsnoka, amúgy haveri alapon, többször megengedte saját .44-es fegyverének a kipróbálását. Úgyhogy mindjárt megérezte, hogy ezzel itt nincs minden rendben, merthogy már első érintésre sokallta az egyébként sem könnyű fegyver súlyát. 

  Gyakorlott mozdulattal kicsúsztatta a markolatba rejtett teli tárat, hüvelykujjával kipattintotta a legfelső lőszert, és mindent értett. A tompa orrúra reszelt ólomlövedék elejét sötétvörös pecsétviasszal öntötte be a tiltott lőszer készítője, ami csak egyet jelenthetett, nevezetesen, hogy a viasz mögött higannyal feltöltött üreg lapul. Biztosra menő bérgyilkosok kedvenc lőszere. Működési elve roppant egyszerű: a golyó a testbe csapódáskor hirtelen lefékeződik, az üreget kitöltő folyékony nehézfém a tehetetlenségi erőnek engedelmeskedve átszakítja a puha viaszdugót, és számtalan apró golyócskára válva, tölcsér formában szétspriccel. Kegyetlenül törve-zúzva minden útjába kerülő csontot, húst és belső szervet. Orvos legyen a talpán, aki egy ezzel meglőtt emberbe életet tud lehelni. Malcolm agya elborult a látottaktól. Helyére lökte a tárat, és a kibiztosított fegyverrel a mély árok alján szédelegve ücsörgő Laurenhez lépett. A lányt egyelőre a felrepedt ajkából kiserkent vér öntudatlan nyalogatása kötötte le. Noha a szemei enyhén keresztbe álltak, sűrű fátyollal borított tudatán átködlött a felismerés, mert bambán felnézett, és sután rámosolygott a felette magasodó férfira. Állán és hófehér nyakán vékony csíkban szivárgott a vér, de ezzel nem törődött. 

  - Igazság szerint megérdemelnéd, hogy golyót eresszek abba a megtévesztően szép és okos fejecskédbe, drágám - érződött ki Malcolm szavaiból a keserűség. - Az életben nem árultak el ilyen aljas módon, ahogy te tetted - folytatta, és hajszál híján leköpte a nőt -, de mindig tanul az ember. Nos, mit szólsz az új felálláshoz? Milyen érzés, ha a számodra legkedvesebb ember irányítja a homlokodra ezt a dög nagy stukkert? Hány centi lehet a távolság a golyó és a fejed között? Hat, hét... - mérte le szabad keze két ujjával a becsült távot. - Ha meghúzom ezt a kajla kis ravaszt, fel sem fogod, olyan gyorsan véged. Ugye, szívem, valami hasonlót szántál nekem, ha valami Greysonnak nem tetszőt cselekszem abban a flancos kupiban? - bökött hüvelykujjával a háta mögé. - Hát mi vagy te, ki vagy te?! Előző éjszaka szívszakadásig felséges szerelem és mámorító erotika, másnap pedig szó nélkül szitává lőnél? - csóválta rosszallóan a fejét. Nagyon szívére vette a dolgot. - Anyuka nem szólt időben, hogy úrilány kezébe nem való Magnum? Egy vagyonba kerülhetett - méricskélte a mord tárgyat egy tanonc becsüs szemével. - Nos, szívem, hogyan mondjam el, hogy lövés nélkül is halálra sebeztél? És főleg, mit kezdjek most veled? - lökte meg finoman a lánynak a fegyvercsőtől piros karikákkal dekorált homlokát.

  Lauren ekkor vehette észre az orrnyerge felett köröző fegyvert, mert beleborzongva a látványba, rögtön kijózanodott. Ám amikor sáros kezeivel lassan felnyúlt, és kitisztult tekintetét a férfin tartva óvatosan lejjebb húzta a pisztoly vaskos csövét, majd mélyen a szájába vette, Malcolm kezében megremegett az addig biztosan tartott fegyver. Az ujját azonnal lekapta az elsütőbillentyűről. Már bánta, hogy ilyen őrültségre vetemedett. Megpróbálta szépszerével visszaszerezni a furcsán elorzott fegyvert, de mindhiába, a hófehér fogak és a látszat ellenére igen erős kis kezek nem engedték. Akkor kezdett el bocsánatért könyörögni, és az előbbi pofonért mindenféle testi-lelki jóvátételt ígérni, amikor a még mindig az árok sarában üldögélő, eszét vesztett lány hüvelykujja a ravaszra siklott. Rémülten felordított, és ösztönösen hátrébb ugrott. Ezzel ugyan kitette magát annak, hogy a nő a szájából kikapott pisztolyt bosszúból ellene fordítja, de ennek lehetősége meg sem fordult a fejében. A lány egy utolsó szemrehányó pillantást vetett a tehetetlenségtől sápadtan verejtékező férfira, aztán lehunyta a szemeit, és meghúzta az elsütőbillentyűt. Valami halkan kattant a fegyver belsejében, de semmi egyéb nem történt. 

  Lauren felpattanó szemei az elerőtlenedett lábain imbolygó, falfehér Malcolmra nevettek. A fegyver összenyálazott csöve előkerült a vért szivárgó, minden fájdalom ellenére széles mosolyra húzódott ajkak közül, és a csőrtorkolat sötét lyuka a férfira meredt. Katt, katt. Feltápászkodott a cuppogó sárból, és a vízelvezető árok egyenetlen talaján a meredek partfalat támasztó férfihez botorkált. Akárcsak az előbb Malcolm, ő is kivette a tárat, és abból egy lőszert. Íveltre manikűrözött körmével felkaparta a viaszt, és az efféle preparált lövedékeknél szokásoshoz képest nagyobb mennyiségben kiömlő higanyt a mocskos földre öntötte. A kifolyt fém alatt nem volt semmi, a furatba pillantva csak a tartalmától szabadult töltény aljának rézköpenye sárgállott, egy szem lőpor nem sok, annyit sem lehetett látni. Malcolmnál végre leesett a tantusz. Hiszen akkor a Greysonnál tett látogatásuk idején ilyen, ártalmatlanított lőszerekkel töltött fegyver tartotta sakkban! Ennél még egy forró vízzel töltött vízipisztoly is veszedelmesebb tud lenni. A valódi töltényekkel teli tartalék tár mindvégig a lány derekára csatolt széles bőrövben lapult.

  Miután ez a kis félreértés tisztázódott, Lauren beavatta a különös helyzet rejtelmeibe. Elmondása szerint kedvese azzal a váratlan húzásával, hogy se szó, se beszéd faképnél akarta hagyni a rangsorra és az etikettre kényes Greysont, kettős szerepre kényszerítette őt. Mindenkinek megvan a maga bogara. Greyson ebben a vonatkozásban két lábon járó eleven terrárium, valóságos rovargyűjtemény. A férfiak rivalizáló természetét tapasztalatból ismerő lány előre sejtette, hogy látogatásuk alkalmával adódhatnak kisebb súrlódások, határozott fellépéssel könnyen megoldható konfliktusok, ezért jónak látta felkészülni a lehetőségre. A jelek szerint jól számított, az előrelátása nem bizonyult hiábavalónak. A spontánnak látszó, mégis előre borítékolható szituáció annak rendje-módja szerint bekövetkezett. A két tűz közé került Laurennek egyfelől bizonyítania kellett a munkaadója melletti lojalitását, másfelől a világ összes kincséért sem tett volna kárt kedvesében. A dum-dum golyókra megszólalásig hasonlító hamis töltényekkel betöltött fegyverrel mindkét elvárásnak eleget tudott tenni. Meggyőzően védelmezte főnöke érdekeit, miközben szerelme élete egy pillanatig sem volt veszélyben. Sőt így a testőrök beavatkozásától sem kellett tartani, hiszen, hála a hiteles színjátéknak, mindenki respektálta Lauren elszántságát. 

  Az elbeszélés hallatán Malcolmban feloldódott a keserűség. A nő mégsem árulta el, csak kényszerűségből megtévesztette. Ráadásul igazán elismerésre méltó, okos módszerrel. Minden meg lett bocsájtva, a kielégítő magyarázat spongyát vetett az esetre. A békével szentelt alkonyatig az árokparton ülve, beszélgetéssel verték el az időt, aztán a sáros ruháikat jótékonyan rejtő félhomályban taxiba ültek, és Malcolm lakására hajtattak. Az azonnal bekapcsolt tévé minden második csatornájának hírműsora vezető helyen foglalkozott a férfi központi helyen fekvő üzletében délután kiütött tűzzel. A lángok nemcsak porig rombolták a helyiséget, és felemésztették a bolt teljes árukészletét, de átterjedtek a szomszédos irodaépületre is. A három rohamkocsival kivonuló tűzoltóság önfeláldozó munkája következtében estére megfékezték a lángokat, a kárfelmérés folyamatban van. A baleset idején ismeretlen helyen tartózkodó tulajdonost egyelőre nem sikerült elérni. A tűzoltóság és a rendőrség szakértői kizárják a szándékos gyújtogatás lehetőségét. 

  Malcolm a hírek hallatán nem tehetett egyebet, mint keserű képpel a vállát vonogatta. Amit még e mellé gondolt a chicagói gengszterképzőn kupálódott Greysonról, meg az amerikai rosszfiúk módszereinek lekoppintásáról, azt megtartotta magának. Az üdítő fürdőt és a szerény, de laktató vacsorát követően a napi izgalmaktól megfáradt pár az előző napinál felszínesebben merült el az erkölcsi fertőben. De azért nem hagyták volna ki. Még éjjel egy óra sem volt, amikor ernyedt kezüket egymás testén nyugtatva az álmok kútjának pereméről egy másik valóság kiszámíthatatlan mélységű üregébe vetették magukat.  

  Szerda reggel kilenckor az erőszakosan berregő kaputelefon verte ki az álmot a szemükből. A biztosítótársaság táskás szemű szakértője volt az. Két civil ruhás rendőr kísérte, de csak azért, hogy már az előszobában tudassák a nagyot néző házigazdával, miszerint az éjszaka folyamán kézre került tettes beismerővallomásával tisztázódtak a gyújtogatás körülményei. Malcolmnak az üggyel kapcsolatban semmiféle tennivalója nincs, nem kell tanúskodnia, tehát idézést sem fog kapni. Bizonyos, meg nem nevezett, rendkívül befolyásos úr közbenjárására az eset nyomán nem indul hivatalos eljárás. A tűzben megrongálódott helyiségek eredeti állapotban való helyreállítását ugyancsak a meg nem nevezett úr vállalta. A munkásai már a helyszínen dolgoznak, hétvégére nyoma sem marad az őrült gyújtogató kártékony tevékenységének. Az érkezésüket követő negyedik percben - további szép napot kívánva - elbúcsúztak, és autójukkal elhúztak a belváros irányába. A lakásajtó csukódása után Malcolm és Lauren összenézett. Meg sem kellett szólalniuk, a rendőrök által említett rendkívül befolyásos, meg nem nevezett úr alatt nyilvánvalóan Greysont kellett érteni. A biztosító szerencsére az ehhez hasonló ügyekben otthonosan mozgó emberét küldte Malcolmra, úgyhogy egy óra alatt végeztek a kártérítési összeg felvételéhez szükséges papírmunkával. 

  A jóember távoztával, akárcsak tegnap, újból taxi vitte a város túlvégére a hátsó ülésen néha egymásba gabalyodó párost. A belső visszapillantón gyakorta igazító sofőrnek kifejezetten jó napja volt. Meg a feleségének, aki este nem győzött csodálkozni éveket fiatalodott ura rég tapasztalt vitalitásán. Tizenegykor már a cég repkénnyel futtatott vendégházában villásreggeliztek, ahol a tegnapi létszámnál jóval többen gyűltek össze. Nem véletlenül. Az atyáskodó formáját ezúttal is hozó Greysonnal az élen ott volt a cégvezetés azon része, amelyik tudhatott a tervezett akcióról. Csupa szikár, magas, feltűnően intelligens arcú, mérnök fajta alak. Határozott kiállású, okos népek, akikből csak úgy áradt a mindenféle költőiséggel és egyéb elvont agyalmányokal szembeni tömény fenntartás. Rajtuk kívül jelen volt Malcolm és Lauren négy, majdani közvetlen munkatársa, és még páran a kigyúrt jól öltözöttek kasztjából, akik mindvégig inkognitóban maradtak. 

  A kiadós étkezés után Greyson a kedélyesen csevegő népes társaságot a nagyközönség elől elzárt, uszoda méretű alagsori terembe invitálta. A neoncsövek józan fényével megvilágított helyiség nagy részét kitöltő terjedelmes terepasztalon méretarányosan kicsinyített makettszerelvények, apró, de tökéletesen élethű állomások és jelzőberendezések váltották egymást, játékra csábítva a minden felnőttben ott szunnyadó gyereket. A minivilág pedáns konstruktőre a jobb megértés érdekében a metróalagutat felül nyitott hosszmetszetben ábrázolta. A beavatottak egy távirányító és egy overallba öltözött technikus segítségével végigjátszhatták az eltervezett történetet, amit a majdani detonációk helyén hatásos fény- és hangeffektusok segítettek elképzelhetőbbé tenni. Itt kis időre mindenki gyerekké vált, a tetszetős liliputi világ környékéről a játékba belefeledkezett embereket csak átmeneti áramszünet beiktatásával lehetett elvonszolni, és a hangszigetelt szomszédos terembe átirányítani. 

  Ez az előbbinél keskenyebb, ellenben jóval hosszabb helyiséget hat lőállásra osztott földalatti lőtérnek rendezték be, ahol a maroklőfegyverektől a sorozatlövő gépkarabélyokig terjedő skálán próbára lehetett tenni a célzótudományt, illetve kezdők esetében elsajátítani a fegyverkezelés alapismereteit. Ide általában a kényes feladatok elvégzésére specializálódott cégalkalmazottak jártak saját fegyverükkel gyakorolni, ám a főnök néhány közeli jóbarátja és üzletfele is az itteni páncélszekrényekbe zárva tárolta a maga többé-kevésbé legális arzenálját. Az ötvenméteres, fedett, a világ szeme elől tökéletesen rejtett lőtéren a meghívottaknak számot kellett adniuk tudományukról. A személyre szóló meghívók szándékosan nem tértek ki a lőtéri programra, előzetes tréningre senkinek sem volt lehetősége. Az egyenlő esélyek érdekében mindenki ugyanolyan márkájú fegyvereket, a Beretta művek pisztolyát és távcső nélküli golyós puskáját használhatta. Mindkét fegyverrel három próba- és tizenhat mért lövést lehetett leadni, tárcserével együtt öt perc leforgása alatt. A kezdésre engedélyt adó jelet követően harminc percen keresztül szakadatlanul dörögtek a fegyverek, a lőállásokban névsor szerint egymást váltók igyekeztek tudásuk legjavát kihozni magukból. A sor végére maradtak bokáig gázoltak az üres töltényhüvelyekben, a folyamatosan zümmögő szellőzőberendezések alig bírták elnyelni a lőporfüstöt. 

  A próba végeztével hamarosan közzétett eredmény nem hozott meglepetést, mindkét fegyverfajtában Malcolm bizonyult a legeredményesebbnek. A harmadik helyezett Laurent az a volt hivatásos sportlövő előzte meg, aki egyike volt a metróban tervezett akció négyfős segédcsapatának. A többi résztvevő ugyancsak remek teljesítményét látva az eddig is derűs életszemléletű Greyson jókedve fergetegesre váltott, aminek a következménye egy egész délutánt betöltő, evészettel és ivászattal egybekötött, taxival hozatott luxusnőkkel feldobott buli lett. A főnök, aki a maga bejáratott ivócimboráival a sárga földig tervezte leinni magát, ismerve két kedvencének az alkoholfélékkel szembeni elutasító magatartását, még józan állapotában úgy döntött, jobb, ha nem látják részeg disznóként. A mindennél fontosabb tekintély végett. Ennek megőrzése érdekében nagyvonalúnak szánt célzásokat tett kettejük mielőbbi szabad távozására. Amit ugyan a maga részéről nagyon sajnál, de a lelke mélyén megérti a fiatalokat. 

  Az égből pottyant ajándék szabadidőt, egy srófra járó agyuk ötlete nyomán, a friss tavaszi szélben csillogó folyó napsütötte partján tervezték eltölteni. Méghozzá a partnak azon a márványlépcsősorral kiépített részén, amely alatt a túloldalról jövő metró az innenső oldalra ért. Greyson birtokáról negyedóra alatt elsétáltak a legközelebbi villamosmegállóig. A külvárosi, tisztességben megrozsdásodott öreg járgányról tíz perccel később autóbuszra szálltak, a maradék távolságot gyalogosan tudták le. Az indulástól számított háromnegyed óra múlva, a hűs keleti szélben egymás oldalához simulva, merengve bámulták a kétfelől százéves házsorokkal kísért, a jövőről mit sem sejtő szürke folyó apró hullámoktól cserepesre töredezett hátát. A hátuk mögötti, fényesre kopott bazaltkockákból kirakott rakparti úton tíz másodpercenként húzott el a délutáni forgalom valamely, surrogó gumikon száguldó résztvevője. 

  Szóval, körülbelül itt fog megtörténni, az akárhogy is forgatjuk a szót, mégiscsak terrortámadásnak minősülő eset. Malcolm nem tudott szabadulni a gondolataiban éjjel-nappal felidéződő kisfilm idevágó képsorától. Megpróbálta elképzelni az irtózatos robbanástól meglepett, kínjában felpúposodó folyót, amint borzalmas tömegével dühödten visszacsap a feltépett mederfenékre, és a megriasztott, felbőszített tigris vadságával mindent elpusztít maga körül. A túlságosan is valósághűre sikerült látomás tovább növelte aggodalmát. Ez az egész, úgy ahogy volt, sehogy sem tetszett, legkevésbé az ő részvétele ebben a rémálomban. Ránézett a hideg lépcsőn mellette ülő, fázósan összekuporodott társára, aki az eset előzetes elképzelésében most tarthatott ott, ahol az imént ő. A láthatóan rosszkedvű lány a hátuk mögött emelkedő, árvíz ellen emelt erős és magas kőfalat méregetve azt találgatta, a mesterségesen előidézett szökőár hol és milyen magasságban lesz képes átcsapni a védművek felett. Visszafordulva elkapta Malcolm kutató nézését, és miután egy bánatos puszit nyomott a férfi hideg orrhegyére, jónak látta kiteregetni a hagymázas terv eleddig elhallgatott részleteit. Emberére igazán ráfért a felvilágosítás, hiszen az ebben a tekintetben szófukar Greyson egy árva szóval sem említette a merénylet okát. Erre vonatkozóan még alapszintű magyarázattal sem szolgált.

  A lány elöljáróban közölte azt a Malcolm számára régóta nyilvánvaló hírt, miszerint közös főnökük elmegyógyintézetbe való közveszélyes őrült. Látens pszichopata. Aláírva. Viszont semmiképpen sem ajánlatos ujjat húzni vele, mert ennek a látszattal ellentétben farkastermészetű vadállatnak lételeme a megtorlás. Ebben Malcolmnak már van némi tapasztalata, lásd az üzletével történteket. A lány szerint Greysonnal az a legnagyobb gond, hogy egy sehol sem jegyzett senkiből túl hirtelen lett valaki, és a részéről a mai napig feldolgozatlan üzleti sikerek felgyorsították eleve rozsdás jellemének korrózióját. A hajdani mezei üzletkötőből középvállalkozóvá avanzsált Greyson eleinte nem volt több egy jól megfizetett nímandnál. Költséges passzióit és titkolandó, bizarr szokásait egy ismeretlen nagyfiú szponzorálta, akinek emiatt persze a lekötelezettje lett. Miután idővel előrébb lépett a ranglétrán, évekig abból élt, hogy titokzatos szponzora rázós ügyeit intézte a háttérből. Az illetőnek megérte, hogy szó nélkül állja pártfogoltja kicsapongásainak húzós számláit, hiszen az még többe került volna, ha fény derül a nagy észjátékos Greyson által elsimított illegális ügyletekre. A gondok akkor kezdődtek, amikor a vérszemet kapott Greyson mind többet akart magának, és mérhetetlen pénzéhségében kezelhetetlenné vált. 

  Miután Greysontól, mint kényszerítőeszköz, sosem állt távol a zsarolás - mondhatni, az anyatejjel szívta magába, ugyanis zsarolásért ülő anyja a börtönben hozta a világra, valószínűleg ezzel a módszerrel fordított a felálláson. Vagyis az addigi egyoldalúból egy huszárvágással kölcsönösen függő viszonyt alakított ki a titokzatos idegennel, illetve szerezte meg tőle a jelenlegi vállalkozásai közül legtöbbet fialó reklámcéget. Hogy az ominózus tranzakció eleve nem a legtisztább szándékkal köttetett, kiderül abból, hogy a főnök rendszeresen fedőcégnek használja az eredetileg valóban médiavállalatként funkcionáló vállalkozást. A két ember furcsa kapcsolata a tulajdonosváltást követően is fennmaradt. Az új felállásban minden bizonnyal a nagyfiú súgja meg a teendőket, ő szerzi a rendelést, Greyson pedig végrehajt, és utána besöpri a kialkudott százalékot. Mára viszont oly mértékig összekuszálódtak a szálak, hogy nem tudni, ki irányít kit? A végrehajtandó feladatok ettől függetlenül esetről esetre keményebbé válnak, s a teljesítésért járó tarifa is egyre feljebb ugrik. Ez a gyakorlat idáig még valahogy elment, Lauren tudomása szerint emberéletek kioltása nem, vagy igen ritkán szerepelt a menün. Ha netán előfordult ilyen, akkor sem az ő tevőleges bevonásával történt.

  Greyson egyre inkább elhatalmasodó, cezaromániás elmebaja most már a vaknak is szemet szúr. Itt a legújabb példa. Teljességgel kizárt, hogy a háttérben lapuló megrendelő egy hajórakományra való embert akarna hullámsírba küldeni. Egy ekkora felhajtással végrehajtott merénylet elkövetőit a fél világ rendőrsége üldözné, és öt világrész sajtója lenne tele az esettel. Ezt a fajta reklámot biztosan megspórolná magának bármelyik épeszű felbujtó. Lauren információi szerint egy, maximum két potenciális célpont tartózkodik majd a hajón, akit vagy akiket a szárazföldön is éppúgy el lehetne tüntetni örökre. Minek ez a felhajtás? Csakhogy Greyson elbizakodott agya nem ezt a logikát követi. Neki csinn-bumm cirkusz, zenebona, tűzijáték, ártatlan emberek hullahegye szükséges az önmegvalósításhoz. Csakhogy ebbe a vízözönbe, képletesen szólva, először a terv gyakorlati végrehajtói fulladnak majd bele! Néhány nap, jó esetben egy-két hét, és rendőrkézre kerülnek. Aztán életfogytig ragaszthatják a zacskókat. Már ha élve megússzák. Igen, ők. Malcolm, Lauren és az a néhány bűntárs, akiket kiszemeltek az elképesztően ostoba terv kivitelezésére. Addigra Greyson hány határon és névváltoztatáson lesz túl az elvégzett munkáért besöpört pénzzel? Senki sem tudja, honnan jött és hová tűnhet el, de egy ekkora balhé után garantált, hogy végleg nyoma vész. Még képeslapot sem fog küldeni a börtönbe. 

  Greysonnak már annyira oda az önkontrollja, hogy a másik ember részéről nem feltételez gondolkodást, csak a vak engedelmességet követeli meg. Észjárása szerint azért a sok pénzért, amit felajánl, mindenki másnak hallgass a neve. És nem lehet kiszállni, lehetetlen elbújni, mert aki eddig megpróbálta kijátszani, arra pár nap alatt rátaláltak a vendégházban látott, megtévesztően udvarias, fess pribékek, és a kedvencek részére fenntartott fészekből kiesettet úgy eltüntették, mintha meg sem született volna. Ugye, nem nézné ki belőlük az ember, mire képesek ezek a szépfiúk? Lauren le merte volna fogadni, hogy itt, ebben a percben is ketten-hárman lesik őket. Egyikük az a hídról videózó pasas lehet, aki rövid megszakításokkal tíz perce errefelé filmez. Mi bűvöli el annyira? Talán a lépcsők alján sorakozó, hullámtörőnek szánt nyálkás szikladarabok? Vagy a szennyvízcsatorna kőhajításra gőzölgő torkolata? Hogy jelenleg hol és hányan vannak még körülöttük, ki tudja? De biztosan a közelükben ólálkodnak, és árnyként kísérik őket bárhová. Nagy sóhaj kíséretében a hallgatag férfi vállára hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel megkísérelte átadni magát a lábaik előtt csobogó folyóvíz andalító muzsikájának. Tíz méterrel előttük előrenyújtott, úszóhártyás lábakkal seregnyi sirály fékezett a víz felszínén. A folyó közepén egy szolgálatból maholnap kiöregedő sétahajó küszködte magát a sodrásiránnyal szemben, jobb napokat látott, üres fedélzetét fél percre sötétbe borította a híd fagyos árnyéka. 

  Malcolm egyáltalán nem érezte magát feldobottnak a pergőtűzként rázúduló rossz hírektől, s bár a lány által elmondottakból néhány dolog nem érte váratlanul, maradt bőven a meglepetés oldalon is. Kérdését Lauren aprócska, jéghideg fülébe súgta, aki ugyanígy válaszolt fél centi közelről, mondván, hogy igen, egészen biztosan nemcsak a mozgásukat figyelik, ha tehetik, le is hallgatják őket. De ilyenkor, fényes nappal a hangpuska feltűnő szerszám lenne, a mérete miatt messziről ki lehetne szúrni. Különben is, a tiszta vételbe belezavarna a szél és a vízcsobogás zaja. Az említett zavaró tényezők miatt itt és most valószínűleg lehetetlen elkülöníteni kettejük hangját a sok mellékzörejtől, ezért is merészelt véleményt nyilvánítani és kényes információkkal szolgálni. Tartva a megtorlástól, zárt helyiségben, vagy nyugodtabb időjárási viszonyok között nem mert volna ennyire nyíltan beszélni. Arra kérte szerelmét, óvakodjon mások előtt szóba hozni a cég viselt dolgait. Sosem lehet tudni, melyik szoba vagy mellékhelyiség van bepoloskázva. Valószínűleg mindegyik. 

  Szép kilátások, ráncolta Malcolm a homlokát, miközben felállt, hogy mérsékelten aktív tornászmozdulatokkal vért pumpáljon kihűlt és elgémberedett tagjaiba. Majd, mint aki hirtelen megvilágosodással eldöntött magában valamit, néhány mondatot firkantott a kabátzsebéből előszedett papírfecnire. Az írást átnyújtotta Laurennek. A lány csodálkozástól nyitva felejtett szájjal, háromszor olvasta el a kis irományt, mire szeme hozzászokott a már-már művészien kalligrafikus betűkhöz, és felfogta az értelmüket. Pedig a lényegre törő tömörséggel megírt fecnin mindössze ennyi szerepelt: "Szövetkezzünk Greyson ellen, állítsuk félre a marhát! A metró-ügy jó alkalom. A többit otthon, a kádban. Bólints, ha érdekel a dolog." Természetesen azonnal rábólintott. A káddal kapcsolatos kitétellel nem tudott mit kezdeni, az írás többi részével messzemenően egyetértett. Régebben többször eljátszott a gondolattal, hogy a látszatra kedélyes és jóságos, a valóságban viszont mindinkább arrogánssá, sőt a módszereiben egyenesen kegyetlenné váló Greysont, akivel egyébként is akadt néhány személyes természetű, elszámolásra váró ügye, egy megbízható társ segítségével egyszer s mindenkorra kivonja a forgalomból. Világos, hogy Malcolm az a társ, akire várt. A válaszra váró férfire felnézve megint bólintott. Részéről a fáklyás menet.

  A férfi által értett saját otthon helyett estére a lány lakásán kötöttek ki, aki elérkezettnek látta az időt, hogy a teljes bizalmát élvező Malcolmt vendégül lássa a város előkelő negyedében épített házában. A másfél évszázaddal korábban még zamatos szőlőkkel futtatott, lágy ívű dombon rég elhalt az utolsó szüreti mulatság dalos jókedve. Az egymás nyakára épült villák tövében szabadon hagyott, falatnyi földeken kevés kadarkatőke eresztett volna gyökeret. Manapság szőlővirág helyett panoráma nyílt errefelé, amit a zsúfolt városban élők többre értékeltek, és sokkal drágábban mértek ahhoz, semhogy holmi szőlőskerteknek a továbbiakban is létjogosultságuk lett volna jóízű termést hozni. A tetszetős házat kívül-belül megcsodáló, önmagához mindig őszinte Malcolm irigység nélkül, mindazonáltal keserű szájízzel vette tudomásul, hogy eljárt felette az idő. Nem annyira a korára gondolt, az ember negyvenhat évesen talán még nem matuzsálem, inkább az járt a fejében, itt van az ő feleannyi idős, imádott kis barátnője, s lám, itt van az ő vagyont érő házacskája. Meg kell hagyni, guszta darab. A sajátja pedig, ami ráadásul nem is ház, csak egy átlagos méretű és állagú lakás, egészen másutt. Nagyon-nagyon másutt. Az ő görbe utaktól mentes, dolgos életének ingatlanban kifejezhető gyümölcse úgy viszonyul ehhez az új, elegáns épülethez, mint ribizliszem a kifejlett görögdinnyéhez. 

  Lauren időközben, felrepedt száját leápolandó, eltűnt a fürdőszobában, s ha már ott járt, egy füst alatt élt a zuhanyozás, a szépségápolás és az átöltözés lehetőségével. A fürdő ködpárájából kibontakozó, testhez simuló ruhájának redőit jellegzetes mozdulatokkal rendezgető lány tudatában volt királynői megjelenésének, s mint ilyen, öntudatosan fogadta a férfi elismerő pillantását. De tudott ő mást is. Gyerekkorában vidéken nevelkedett, miáltal magas színvonalon értett a pecsenyefélék készítéséhez. A jól felszerelt konyhában a mindenhol útban levő Malcolm dilettáns közreműködése mellett is olyan remek vacsorát tálalt a hangulatosan terített asztalra, amilyet a férfi utoljára húsz éve látott egy méregdrága vendéglőben. Megítélése szerint a két meggyújtott gyertyaszál közé szervírozott ételek esztétikájáról fotókkal illusztrált, négyhasábos vezércikkben kellett volna megemlékezni. Gourmand létére élete folyamán sok mindenbe belekóstolt, és ha vette a bátorságot, maga sem vetett meg egy kis pancsolást. De amit a lány művelt az ízekkel, az maga volt a gasztronómiai beteljesülés, a konyhaművészet non plusz ultrája, ami után igazán nem jöhetett semmi, legfeljebb Nápoly látása az obligát meghalással. Szerencsére az utóbbi helyett kásásra fagyasztott őszibaracklé került elő az embermagasságú hűtőszekrényből, s mire a hűs baracklé utolsó cseppjei is átfutottak a szélfújta gabonaföldekről ideszármazott szalmaszálakon, csaknem tövig égtek az étkezőt meleg odúvá varázsoló ujjnyi vastag gyertyák. 

  A következő félórát a mozaikkockákkal kirakott terasz párnákkal bélelt, nádfonatú kanapéján, meleg pléd alá bújva töltötték. Kellemesen ejtőzve bámulták, ahogy a félholdas, csillagfényes ég alatt élő, vegetáló és haldokló nagyváros százezer hunyorgó lámpája földre szállt galaxisként csillámlik alattuk. Később a lány bement a házba, és feleresztette meleg vízzel a fürdőszoba kisebb medencének is beillő, kör alakú kádját. A csapok elzárása után egy egész flakonnyi illatos habfürdőt is belekevert az embere kedvére tenni sosem rest két dolgos kezével. Malcolm az első hívó szóra megjelent a színen, és a bolondozásra hozzá hasonlóan hajlamos kedvesével önfeledt lubickolással töltötték az elkövetkező negyedórát. Levezetetlen energiákkal telt gyermekek módjára fröcskölték egymást, játékosan birkóztak a lábuk alól folyton kiszaladó, csúszós kádban, és nagy volt az öröm, ha csobbanva elestek. 

  Amikor a tartós hőségtől és a magas páratartalomtól elbágyadt férfin a hancúrozás iránti érdektelenség jelei mutatkoztak, a vitalitásából mit sem veszített Lauren víztől csillogó testtel kisiklott a kádból, és a gömbölyű fenékhalmok között mókásan megrekedt habpamacsokkal átlibbent a nappaliba. Visszatérve, a még nedves tenyereiben két nagy teljesítményű menedzserkalkulátort tartott. Az egyiket mindjárt a férfi kezébe csúsztatta. További két órán keresztül, amíg mellig merülve a habos vízben, az okos kis gépekbe ütött szövegek révén hang nélkül kommunikáltak, csaknem zavartalan csend borult a fürdőszobára. Legfeljebb az alkalmanként megnyitott meleg víz csapja zubogott egy darabig. Időnként kalkulátort cseréltek, elolvasták az elmentett üzeneteket, hozzáfűzték a saját gondolataikat, majd újból gépet váltottak. Ilyen módon úri körülmények között cseréltek eszmét, kicseleztek mindenféle, esetleg pár méteren belül elrejtett lehallgatókészüléket. Azáltal, hogy a néma csevej végén letörölték az összes szöveget, semmilyen nyoma nem maradt a precízen kidolgozott tervüknek.

  A jól végzett munkát követő elégedettség és az életveszélyes, közös titok doppingja meghatározta éjszakájuk hátralévő részét. Azon az éjjelen elsősorban nem a nemiség ülte torát. Azon az éjszakán a megható szerelmes regények őszinte érzelmi esszenciája járta át becéző szavaikat és mozdulataikat. Azt az életfogytig emlékezetes estét élték át, amelyből még a hosszú földi létben részesülő kiváltságosoknak is egyetlen egy jut. 

  A következő napok munkatempója mit sem változott. Malcolm és Lauren rendszeresen eljártak a vendégházba, hogy a gondos munkával készített terepasztal segítségével átfogó képet kapjanak a metróvonal hosszáról, az állomások egymástól való távolságáról, az alagút szellőzőberendezéseiről, elektromos kapcsolószekrényeiről, jelzőberendezéseiről, egyszóval minden technikai részletről, ami a formálódó forgatókönyv elkészültét segíthette. A feladatot intellektuális kihívásként fogták fel, amin nyugodt lélekkel dolgozhattak, mert bíztak annak gyakorlati végrehajthatatlanságában. Sokat tettek azért, hogy ez így is legyen. A rejtve beépített csapdáknak persze nem maradt írásos nyoma, de kiváló memóriájuk pontosan őrizte ellentervük kulcsfontosságú mozzanatait. A magas szintű rutin és erőnlét fenntartása érdekében gyakorta megfordultak a földalatti lőtéren, ahol mázsaszámra pufogtatták el a számolatlanul rendelkezésükre bocsájtott muníciót, kikapcsolódásként pedig a kondicionálóterem erőfejlesztő gépcsodáit nyaggatták. Mindig együtt. Az elválaszthatatlan páros összetartása Greysonnak is feltűnt, de miután minden vonalon jobbnál jobb eredményeket produkáltak, szava nem lehetett a felállás ellen. 

  Az egyik hétvégi napon furcsa incidens történt a lőtéren. A mint mindenhol, itt is felszerelt videokamerák premierplánban, hanggal együtt rögzítették a jelenetet, amit ezek után a résztvevők egyike sem tagadhatott le és nem másíthatott meg. A hallatlan esemény épp akkor történt, amikor is egy korrigálásra szoruló számítási hiba Laurent a tervezőasztal mellett tartotta, és a továbblépés érdekében sürgősen meg kellett találni a baj forrását. Malcolm átmenetileg kénytelen volt nélkülözni a lány társaságát, ami meglehetősen nehezére esett. Mégsem egyedül lövöldözött odalent, mert a szomszédos lőállásban az az izompacsirta trenírozta magát, aki pár napja a vendégház füstüveges bejáratánál fogadta őt és a lányt. Éppen nem volt szolgálatban, s a remekbe szabott öltönyével együtt a jó modorát is a gardróbban hagyta. Egy darabig békésen folyt a váll váll melletti lövöldözés, a két férfi, fejükön a fülvédőkkel, magába zárkózottan tüzelt a távoli célpontokra. Mindketten a maguk gondolataival voltak elfoglalva. A kigyúrt legény egyszer csak abbahagyta a lövöldözést, kihátrált a kétfelől plexivel határolt bokszából, s a mit sem sejtő Malcolm mögé kerülve pisztolya csövével keményen odabökött a lapockák közé. A meglepett férfi hátrafordult, és érthető módon kérdőre vonta a kötekedőt. Az valami légből kapott történettel rukkolt elő, amikor a vaskos nyakán kidagadó erekkel azt üvöltözte a másik képébe, hogy kikéri magának, Malcolm ne az ő céltábláját lyuggassa, maradjon a magáénál, különben szétlövi a seggét. A későbbi visszajátszáskor a mindentudó bennfentesek ennél a résznél hangot adtak ama feltételezésüknek, miszerint a régóta a cégnek dolgozó testőrből a Lauren iránti féltékenység tört ki. A lánynál ugyanis nem talált visszhangra a srác több alkalommal kinyilvánított vonzalma. 

  A magából kivetkőzött bolondos fiú akkor követte el a lényegi hibát, amikor Malcolmra fogta a pisztolyát, akinek ez láthatóan rosszul esett. Mivel a testőr fenyegetőzése meggyőzőnek tűnt, úgy látszott, pillanatokon belül lelövi a férfit. Aki viszont nem értette, mi motiválja a másikat ilyen elragadtatott cselekedetre? Ekkor a videó hangsávján tisztán kivehetően megszólalt Malcolm hangja, amint ebben a feszült helyzetben arról érdeklődik, hogy egyáltalán, maradt-e lőszer a rászegezett stukkerben? A buta képet vágó gyerek belenézett a kilökött tárba, aztán a csőbe, majd azt válaszolta, hogy tulajdonképpen nincs több tölténye. De azért megint Malcolmra irányította a fegyvert. Ami ezután következett, azt a nagyérdemű annyiszor játszotta vissza lassítva, hogy a megnyúlt szalagot pár nap múlva eldobhatták. A karcosra és homályosra kopott filmkockákon, mindenki legnagyobb bánatára, örökre elvesztek a tanítani való képsorok. 

  Malcolm ugyanis, akár egy B-kategóriás vadnyugati film pisztolyhőse, felrántotta a combja mellett pihenő Berettát, és mielőtt a döbbent ifjú moccanni tudott volna, csípőből tüzelve, egyetlen lövéssel szétlőtte a rámeredő csőtorkolatot. A kilőtt golyóval megütött fegyver pörögve vágódott a plexifalnak, onnan a lőállás linóleumára esett. Senki sem sérült meg súlyosan, mert bár a rémülettől sokkot kapott fiatalember bedagadt mutatóujjáról utóbb kiderült, hogy a középső perc megrepedt, egy csepp vér sem hullott. Viszont a Berettából kiköhögött lövedék úgy elkalapálta a huzagolt fegyvercső szélét, hogy többé nem lehetett rendeltetésszerűen használni. Ilyet még senki sem látott azelőtt. A sok egyéb mellett fegyverritkaságokat is gyűjtő Greyson azonnal lecsapott a forgalomból kivont pisztolyra, és a stukker vesztét okozó lőszer szétlapult maradványával együtt privát fegyvertárának szenzációjaként mutogatta legkedvesebb vendégei előtt. A rossz nyelvek szerint ilyenkor magát tette meg a történet főhősévé. 

  Az önkontrollját veszített testőrt kirúgta, az a továbbiakban már nem hozhatta szégyenbe a legendás esettel kapcsolatos nagyotmondása miatt, Malcolmt meg hidegen hagyták a főnöki plágiummal kapcsolatos pletykák. Mindössze egyszer jegyezte meg szerényen, hogy valójában nem a pisztolyt, hanem a botcsinálta Rómeó kezét akarta eltalálni. Nos, akármi volt a szándék, Malcolmból a cégen belül élő legenda lett, akinek a lövésztudományával egyedül Lauren tudott lépést tartani, igaz, könnyű helyzetben volt, vele állandóan foglalkozott a férfi. Napokig tartott, míg a cégen belül elült a történet keltette izgalom. Mindeközben a szenzáció hírére valóságos búcsújárás kezdődött, a kollégák mindegyike saját szemével akarta látni a történelmi helyszínt, és ott felidézni a videón látott eseménysort. A csodatévő hírbe keveredett lőtér forgalma megötszöröződött, valamennyi zarándok mindjárt mesterlövésszé akarta képezni magát. Az általános felbuzdulás idején az elsütőbillentyűk a lelkesedéstől vibráló mutatóujjak százait dörzsölték véresre. 

  Ámde, minden csoda három napig tart. Ez ugyan hat teljes napon keresztül tartotta magát, hiszen a csodák csodája esett meg, de a rohamosan apadó méregdrága lőszerkészlet a népszerűsége csúcsán levő lőtér átmeneti bezárására késztette a gazdasági vezetést. Aztán, mivel a tervezés kezdetén jövőként emlegetett időt szép lassan, de biztosan beérte a jelennek nevezett csalóka állandóság, elérkezett a régen várt nap, amikor a lélekben megbonthatatlanul összeforrt szerzőpáros elvégezte az utolsó számításokat, befejezte a csapat másik felének feladatai közé tartozó tereptanulmányok kiértékelését, lezárta a végső forgatókönyv dossziéját, és az egészet átnyújtotta a munkatempóval szerfelett elégedett Greysonnak. Az akció akár másnap kezdetét vehette volna, de az alkalmas időpontig még hátravolt egy hét. 

 Greyson, csak miután rábólintott az alaposan átnézett tervre, akkor rukkolt elő a farbával, és avatta be az akció résztvevőit a részéről sportkihívásnak tekintett merénylet okába. Mondandóját azzal kezdte, hogy tudomása szerint a meghívottak mindegyike hallott már az évente megrendezésre kerülő, kéthetes májusi idegenforgalmi fesztiválról, vagy másképpen tavaszi expóról. Ennek központi rendezvényei egész Európából, sőt talán a világ minden tájáról idecsalogatják az utazási szakembereket. A kíséretükben pedig olyan személyeket, akiknek közük nincs az utaztatáshoz, a vendéglátáshoz és a szállásadáshoz. Egy tízfős kelet-európai küldöttségből minimum hatan azt sem tudják, mi fán terem a turizmus. Ezek a kézen-közön szerzett meghívóval befurakodott alakok a nagy összeurópai jövés-menés egészen más vonatkozásait szeretnék kihasználni. A hivatalos dokumentumokban persze ők is mint szakértők, üzletemberek és egyéb tisztes foglalkozású bürokraták szerepelnek, a megjelenésük előírásszerű, a választékos beszédmódjuk tanult emberekre vall. Ránézésre senki meg nem mondaná, hogy e társaság tagjai zömmel a nagyok által rég lefedett területek közötti maradék szűz parcellák feltörésére szakosodott kis kaliberű, tízes-húszas darabszámban gondolkodó fegyvernepperek, vagy új generációs drogkereskedők. Greyson többéves tapasztalata szerint igen veszélyesek, mert gátlástalanul erőszakosak és találékonyak. 

  A rákos sejtek végzetes módszerét követik, amennyiben minden útjukba kerülő egyéb érdekeltséget felfalnak, elpusztítanak, nem gondolva arra, hogy magukra zúdítják az ellenérdekelt felek össztüzét. E leprára érett csürhén kívül a szexiparban, a betöréses vagyonátcsoportosításban, az autólopásban és az egyéb fekete pénzszerzési módozatokban jártas réteg képviselői sem hagyják ki a technokrata álarc mögé rejtőzködés által teremtett megjelenési lehetőséget. Ennek a nem éppen gáncs nélküli sleppnek kimondottan jól jön az efféle alkalmakkor elkerülhetetlen kaotikus felfordulás, amiben, mint a zavarosban halászás nagymesterei, kiválóan feltalálják és kiismerik magukat. Ezek a gátlástalanul szipolyozó, telhetetlen piócák elsősorban a balkáni és dél-európai útvonalakon érdekelt irodák számítógépeiből mazsolázzák ki a számukra ígéretes lehetőségeket. A kiszemelt gépre ott helyben, a vásárban ráuszítanak egy ütős kémprogramot, amivel lopva megcsapolják a memóriát. A rendszergazda észre sem veszi, hogy a féltett adatbázisa többé nem titok. Persze a nyugati orientációjú utazási irodák sem érezhetik biztonságban magukat, abban az irányban mégis jóval kevesebb a bizonyított visszaélés. 

  Hogy a hackerek megbízói mit kezdenek az elcsórt hotelcímekkel, utcanevekkel, az indulásra és érkezésre, a kinti programokra vonatkozó információkkal? A válasz egyszerű: az értékes csempészárut a külföldön tartózkodó, mit sem sejtő utasok poggyászaiba, autóiba, tömeges utaztatás esetén az iroda buszába rejtve, minimális rizikóval behozzák az országba, majd a nepperek bevonásával értékesítik. Ha egy szállítmány elakad a határon, magyarázkodjon az, akinél a problémás árut találták. Ha pedig az útja során figyelemmel kísért holmi gond nélkül beérkezik, tíz kilométerrel odébb fináncoknak vagy rendőröknek öltözött jómadarak állítják meg a járművet, és olyan tüzetes ellenőrzést végeznek, hogy minden előkerül. Ez a klasszikus eljárás, a legtöbb pénzt fialó fő csapásirány. Ami pedig a járulékos bevételeket illeti, az a nyaralásukat töltő emberek lakásainak feltöréséből és kifosztásából, ritkábban a garázsban pihenő értékes autó elkötéséből, itthoni vagy külföldi értékesítéséből jön össze. Kinek-kinek a fantáziájára van bízva, hogy a vázolt lehetőségeken kívül még mi mindenre lehet felhasználni az orvul lehalászott információkat. Na már most, az utóbbi időben a moldvaiaknak nyílt ki a kelleténél jobban a csipájuk, és brutalitásukkal kivívták, hogy még ebben a különösen kemény eszközökhöz szokott világban is rettegjék a nevüket. Mint elefántok a porcelánboltban, törnek-zúznak, pénzt és fáradságot nem kímélve átgázolnak mindenen. Nem nézik, mekkora kárt okoznak a mások által hosszú évek munkájával kiépített hálózatokban. Egy cél lebeg a szemük előtt, hogy a legrövidebb időn belül érvényt szerezzenek akaratuknak. Az érdekérvényesítésnek ez a módja keveseknek tetszik, hiszen a piszkos kis üzletekben érdekeltek egyike sem kívánja hátralévő életét merényletektől fenyegetve, örökös rettegésben tölteni. Hogy a moldvaiak ellen kartellba tömörült, békésebb körülményekre áhítozó többiek milyen bonyolult közvetítői láncolaton keresztül találták meg őt a problémájukkal, az maradjon a maga és a megbízói titka. 

  Az általa vezetett vállalkozás e célból kiválasztott alkalmazottainak most egyetlen fontos teendője van, és az - ha szabad egy helyben improvizált, zsenge metaforával élnie - a drasztikus darabok előadásáról elhíresült moldovai szimfonikusok két prominensének, az egyik exkluzív szállodában tartózkodó I. Sz. P. "karmesternek", és A. K. "prímhegedűsnek" a likvidálása. A nagyzenekar éléről eltakarított, kötetnyi bűnlajstrommal terhelt vezéregyéniségek hiánya nyilván érzékenyen érinti, s vélhetően elgondolkoztatja majd a modortalan banda szponzorait, akik a jövőben egy diszkrétebben muzsikáló társulattal lépnek színpadra. Okulva a megérdemelt leckéből, hamarosan talán ők fogják legfülbemászóbban előadni az "Élni és élni hagyni" című örökzöld slágert. Csak rá kell venni őket az íratlan szabályok betartására, és a továbbiakban nem lesz velük gond. 

  De előbb a harag napjának kell eljönnie, mert ezekkel a suttyókkal szép szóval semmire sem jut az ember. A nagy nap pedig május tizenharmadikára, csütörtökre esik. Kár, hogy nem péntek lesz, de nem jöhet össze minden. Ezen az ominózus csütörtökön kerül sor arra a hagyományos hajókirándulásra, amelyen a szerencsés meghívottak a fél napjukat, reggel tíztől délután négyig a vízen, egymással összezárva töltik. A rendezők észjárása szerint egy ilyen helyzetben senki sem kerülheti el a másikat, nem térhet ki a kapcsolatfelvétel elől. Igazi üzleti antitalentumnak kell lennie annak, aki ezt a fantasztikus lehetőséget sem képes kihasználni néhány jobbfajta biznisz nyélbeütésére. Az előzetes vendéglista szerint a folyón le-felingázó hajón mintegy negyven meghívott és tizenöt főnyi személyzet tartózkodik majd. A vendégek közt ott lesz a két moldovai is. A személyzetet a kapitánytól a pincérekig terjedő stáb jelenti. Az ABC sorrendjét követő lista "G" betűvel kezdődő nevű utasainak sorát ki más, mint Greyson nyitja, aki afféle ínyencként, páholyból akarja élvezni a megrendelők pénzével szponzorált, viszont általa komponált előadást. 

  A kirándulás kezdetén egy háromtagú tévéstáb, valamint két napilap néhány firkásza is ott lesz a fedélzeten, de ezek már az első kikötésnél partra szállnak, hogy kényelmesen leadhassák az összetarhált anyagot. A hajó a folyó három különböző pontján horgonyoz le, alkalmanként félóra időtartamra. Olyan helyeken áll majd meg, ahonnan a nemzetközi hajóforgalom zavarása nélkül lehet a panorámában gyönyörködni. A horgonyzóhelyek egyike, déli tizenkettő és fél egy között, a folyó alatti metróalagút felett lesz, ugyanúgy, ahogy évek óta eddig is. Ha itt és most, a teremben jelenlévők közül bárkinek aggályai lennének, hogy mi értelme annyi ártatlan lelket feláldozni két gazember miatt, nos, az nyugodtan ejtheti a skrupulusait. Mindannyiuk előtt ünnepélyesen kijelenti, hogy a két célszemély kivételével mindenki más sértetlenségét garantálja. Hogy ezt hogyan és miképp realizálja, az őrá és a hajó körüli teendőkkel foglalkozó részleg munkatársaira tartozik. De a kedélyek megnyugtatása végett még egyszer, nyomatékosan kijelenti, hogy I. Sz. P. és A. K. kivételével a többiek felejthetetlen, ám számukra békés kimenetelű kalandként fognak emlékezni. Hát, ennyit a nemes cél lényegéről. 

  Ezenkívül két bejelentéssel tartozik hallgatóságának. Előrebocsájtja, hogy ezek egyikét sem szabad a bizalmatlanság jeleként kezelni. Arról van szó, hogy az előkészületek olyan szakaszba értek, amikor az akció sikerét nem teheti kockára valamely munkatárs megbetegedése, balesete vagy eltűnése. Ő, mint főnök nem engedheti meg, hogy valami balszerencse folytán hasonló eset történjen. Valamilyen szinten az ő keze is meg van kötve. Az egyik bejelenteni valója tehát az, hogy az akcióban résztvevők két csoportja, a "metrósok" és a "hajósok" a továbbiakban semmilyen formában nem érintkezhet sem egymással, sem a külvilággal. A csoportok, szigorúan átmeneti jelleggel, az épület két ellentétes oldali szárnyán, fürdőszobával megtoldott kétágyas szobákban kapnak elhelyezést. Az ebédlőt, a lőteret és a konditermet felváltva használhatják. A másik újság ennél is lényegesebb: ettől a perctől kezdve az elkövetkező egy hétben senki sem hagyhatja el a vendégház területét. Akinek az elmondottakból valami nem tetszik, nyugodtan jelezze, de érdemi intézkedést ne várjon.

  A parancsnoki szerepben idegenként mozgó, vérbeli civil Greyson mindjárt elnézést is kért a puccsszerűen bevezetett vesztegzárért, és biztosította a jelenlévőket, hogy az ebből keletkező bármilyen természetű kárért - a sikeres akcióért járó honoráriumon felül - méltányos fájdalomdíjat fog fizetni. A nagyüzem beindulásáig mindenki érezze otthon magát, eddzen, olvasson vagy tévézzen, esetleg videózzon. Pihenje ki magából a feszített tempójú előkészületeket. Reggeli nyolckor, ebéd egykor, vacsora hétkor. Repeta van. Ja, és éjszakánként kutyás őrök vigyázzák a puha ágyukban szendergők álmát. Záróakkordként mind a harminckét, drága pénzen karbantartott fogát elővillantva, biztatóan rámosolygott a tétován toporgókra, és a beállt csendben faképnél hagyta zavartan krákogó seregét. Néhányan bizonytalanul összeütötték a tenyerüket, de észbe kapva abbahagyták, mert nem igazán értették, miért akartak tapsolni. A hatalmas szónoklatot követően a kész tények elé állított, nehezen ocsúdó emberek az előírt csoportokba rendeződve, "metrósok" jobbra, "hajósok" balra, a friss értesülésekről egymás közt beszélgetve, engedelmesen elballagtak kijelölt körleteikbe. Malcolm és Lauren magától értetődően, közösen foglalta el az egyik emeleti szobát. Rájuk éppen annyira az újdonság erejével hatott Greyson visszautasíthatatlan marasztalása, mint a legénység többi tagjára. Miután szemernyit sem befolyásolta titkos elhatározásuk kivitelezhetőségét, egy percig sem izgatták magukat a váratlan szituáció miatt. 

  A szabad mozgáshoz szokott embereknek keserves lassúsággal telt el az a bizonyos néhány hátralévő nap. Az egy csoportba tartozó, párba osztott emberek is csak a kötelező délutáni tanácskozás idején találkoztak a másik szobában lakó társaikkal, vagy ha véletlenül összefutottak a folyosón. A szerelmespár kedélyvilágára alig hatott a bezártság. Akárcsak a többiekre, rájuk is főztek és mostak, a külvilág híreiről a tévécsatornák és az újságok révén értesültek, éjjel-nappal sokat aludtak. Egyszóval egy hétre takarékra tették magukat. Az egész épületet tespedt nyugalom lengte be. Az unalommal átitatott légkörben egyedül a nőjével együtt lakó Malcolm irányában el-elsurranó, félhangos megjegyzések, tolakodóan irigy pillantások száraz villámai jelentettek némi változatosságot. Tizenkettedikén éjjel, két ember kivételével, senki sem aludt zavartalanul. Malcolm és Lauren, miután a nagy nap előtti éjszakára felmentést adott egymásnak a szerelmi élet szabadgyakorlatai alól, ahogyan este tízkor párnájukra hajtották a fejüket, ugyanabban a pózban találta őket a hatra állított óra izgatott csipogása.

  A kiadós reggelit és az utolsó egyeztetést követően a Malcolm vezénylete alá tartozó hattagú csoportot mikrobusz szállította a meleg tavaszi napfényben fürdő város szélén található metróvégállomás parkolójához. Mindeközben a tizenegy állomás közül nyolc területén készenlétben álltak azok a hétköznapi utasoknak látszó, sporttáskával vagy hátizsákkal felszerelkezett ügynökök, akiknek egyetlen feladatuk volt, de az annál nagyobb jelentőséggel bírt. Nevezetesen az, hogy a megfelelő időpontban füstbombák, könnygázgránátok és hangdetonátorok segítségével kiürítsék a peronokat, és a megriasztott várakozókat a biztonságos felszínre tereljék. Az akció összes résztvevője a kabátja vagy a dzsekije alá rejtett, azonos frekvenciára állított mini adóvevővel várta a startjelet. A lehalkított mikrofonokból az előre megbeszélt időben, háromnegyed tizenkettőkor, egyszerre hangzott fel a bányászoktól kölcsönzött jelmondat: "szerencse fel!". A jeladással úgy a felszínen, mint a föld alatt kezdetét vette az európai kriminológiában páratlanul merész és látványos akció. 

  Éppen ez idő tájt a folyón sodrásirányba haladó, csendesen dohogó hajó nyitott felső fedélzetén három tucatnyi lelkesen vitatkozó, érvelő és fontoskodó férfi - köztük a moldovai párost szemmel tartó Greyson - és nő eresztette el a füle mellett a vakítóan tükröződő víz két partján sorakozó templomok harangjainak rövid kongását. Maguk a hol szoknyányi, hol subányi méretű harangok sem haragudtak a lanyha figyelem miatt, negyedórával a déli nagy produkciót megelőzően ez a kis jeladás afféle fellépés előtti torokköszörülésnek számított a körükben. De a javarészt fedett alsó fedélzeten sürgölődő, a négyszemélyes asztalokat ebédhez terítő pincérek közül kettőnek a harangok összehangolt köhintésére megrebbent a füle, és összébb húzódott a szeme. Két percen belül feltűnés nélkül kivonták magukat a munkából, és vigyázva, hogy hófehér egyenruhájuk be ne piszkolódjon, néhány percre eltűntek a monoton hangon mormoló gépház félhomályos poklában. Mire újra megjelentek az asztaloknál, arcuk korábbi feszültségét a jól végzett munka utáni elégedett nyugalom váltotta fel. Ez az örvendetes változás a közelben tartózkodó Greyson vibráló idegeire is balzsamként hatott, hiszen ezek szerint emberei sikeresen elhelyezték az időzített robbanószerkezeteket. Egy gonddal kevesebb.

  Most vissza tetőre, ahol a vendégkoszorú többi részéhez képest szemfájdítóan túlöltözött, szmokingos I. Sz. P. és A. K. enyhén illuminált állapotban csapta a szelet két, náluk is spiccesebb holland tyúknak. Négyük harsány kacajokkal és öblös röhögésekkel tarkított cseveje, habár szemlátomást botladozva, de mégiscsak haladt, mert a bántóan tört angolból, perfekt oroszból, frieslandi hollandból és egyértelmű gesztikulációkból kevert kommunikáció alatt egyre gyakrabban sodródtak egymás karjaiba. Na persze mintegy véletlenül, a hajó ringásának következtében. A távolban, a város kisebb-nagyobb csodapalotákkal beépített dombvidéki oldalán apró fehér kockaként tűnt fel a kikötő, ahol a kapitány szabadulni vágyott a már eddig is sok ingyen szendvicset és potya piát fogyasztó újságíróktól és tévésektől. Még öt-hat perc, aztán lazábbra lehet venni a figurát, mivel ezek a nagyképű nyikhajok nem nyomják többé a képébe a francos kamerájukat. A hajósok rádiófrekvenciáján jelezték neki egy újabb utas felszállását, de ha igaz, a nő nem ebből a firkász fajtából való, hanem az a csaj lesz, aki a reggeli indulásnál lemaradt a hajóról. 

  A karcsú jármű nemsokára, déli tizenkettő előtt négy perccel begyakorolt manőverrel a kikötő stégjéhez oldalazott. A kopaszodó kormányos derekasan kitett magáért. Amíg az öt ingyenélő a kivetett pallón kamerástól-mikrofonostól lebotorkált a jó öreg szárazföldre, egy őszülő hajú idősöcske, de a szoknya aljától lefelé feltűnően jó lábakat villantó hölgy kapaszkodott fel a Folyam Hercegnőjének fedélzeti deszkáira. Folyam Hercegnőjeként a körszakállas kapitány szokta volt becézni szeretett hajóját. Ahogy sietősen eloldották a köteleket, zúgva megszólaltak a tizenöt perccel korábban gyermekként gőgicsélő harangok, és teli torokból, büszkén kondulva hirdették egyházuk igazát, az emberi történelem folyamatosságát, és nem utolsó sorban a pontos időt.

  Greyson ösztönösen a kialvatlanságtól karikás, rövidlátó szemei elé kapta a karóráját. Nála már fél perce délután volt. Száját a keze mögé rejtve útjára eresztett egypár rohamszerűen rátörő, elfojthatatlanul rámenős, ugyanakkor bosszantóan hosszan tartó ásítást. A sokáig szája elé tartott, könyökhajlatban már-már görcsöt kapó kezéről eszébe jutott az egyik inas és egyben testőr legényének a reggeli étkezés idején előadott, érdekes adomája. Magában felidézve a hallottakat, a folyami széllel tovalibbenő ásítások helyét önfeledt, apró horkantásokkal kísért kuncogás váltotta fel. A született életművész Greyson mindent élvezett, ami a legkisebb mértékben is eltért az unalmas sablontól. A megbízható fiú szavahihetőségéhez kétség sem fért, ezért az általa elmondott eset nem lehetett légből kapott. Márpedig ha nem volt az, akkor a különös ízlésvilágú Greyson megítélése szerint az életében hallott egyik legszórakoztatóbb történetet élvezhette két tükörtojásos szendvics és egy pohárnyi, behűtött söröcske elfogyasztása közben. A kedélyes nevetgélésre okot adó, bátran bizarrnak nevezhető, még múlt nyári keltezésű történet főszereplője egy belvárosi házban lakó, egyedülálló rokkantnyugdíjas férfi volt, aki egy napos, meleg nyári délelőtt, könnyű szalmakalapját a fejére csapva, elindult a közeli patikába, hogy kiváltsa a régóta rendetlenkedő szívére felírt gyógyszert. Hetykén, fiatalos lendülettel fordult ki a kapu árnyékából, de alig tett meg pár lépést a forgalmas járdán, amikor hirtelen rosszul lett. Hideg verítéktől gyöngyöző hátát a falnak vetette, gyöngülő lábai lassan kicsúsztak alóla, végül pedig ülő helyzetben a házfal tövénél kötött ki. Ott, a maga alá szorult lábain ülve rövid ideig haldoklott, míg teste és lelke feladta a reménytelen harcot, és az öreg exitált. Az előtte elsiető járókelők az egy perc alatt lezajló tragédiának csak egyes fázisait láthatták, folyamatában senki sem kísérte végig az öregfiú haláltusáját. Így aztán a nyugdíjas férfi senkitől sem zavartatva, nyugodtan meghalhatott, senki sem zaklatta az aggodalmaskodásával. Az ősz fejről agónia közben lehullott a szellős nyári kalap, és karimájával felfelé közvetlenül a falnak dőlő test mellé esett. Az első pénzdarabot a halál beálltát követő negyedik percben pottyantotta bele egy elhízott vizslát sétáltató középkorú hölgy. Tétován mosolyogva várakozott valami hálálkodó mormogásra számítva, de miután az öreg még feltekinteni sem volt hajlandó, sértődötten rángatta maga után panaszosan szűkölő, még maradni akaró ebét. Hamarosan nyúlánk fiatalember árnyéka takarta a magába roskadtan ülő halottat. Egy ideig ott magasodott a ház falának sárgás vakolatán, mindjárt az öreg előre csukló feje fölött, majd hirtelen megrövidült, és az előrehajolt srác fél doboz Marlborot helyezett az ódivatú kalap széles karimájára. Ezután fél perc sem telt el, és maréknyi apró csörömpölt a fejfedő mélyén. Bő félóra múltán a kalap félig volt fémpénzzel, nem beszélve a cigarettáról és a két, visszaváltásra felajánlott sörösüvegről. - Öreg, felváltanád? Sürgősen kéne az apród - guggolt mellé egy telefonálni óhajtó zugárus a közeli aluljáróból, és választ sem várva, a kiszámolt apró ellenértékeként becsületesen bedobta a markában szorongatott papírpénzt. - Kösz - hálálkodott udvariasan -, ha olcsó konyak kell, megtalálsz odalent - intett fejével a levezető lépcsők irányába, és elrohant. A Káron ladikjával régen túlpartot ért, egykori rokkantnyugdíjas órabére aktív korában megközelítőleg sem volt annyi, mint most, inaktív holtában. Anélkül, hogy a kisujját mozdította volna, két óra leforgása alatt csendben megkereste az egész havi nyugdíját. Ha még egy darabig nyugton hagyják, összejött volna a pénz arra a hatalmas művirág koszorúra, amit egykori élete párjának nézett ki az időben még távoli halottak napjára. Ámde, röviddel a déli harangszó után, két arra vetődő, izzadó homlokú közeg véget vetett a jól haladó gyűjtésnek. Miután a hőségben nagy nyilvánosság előtt elbóbiskolt, a szabályok által tiltott helyen és ezért törvénybe ütköző módon kolduló, ittas befolyásoltságúnak látszó egyént többször is felszólították, hogy igazolja magát, s az állampolgár a felkérésnek nem tett eleget, a rend gyalogos őrei markánsabb intézkedési eljárás foganatosításának jogosultságát látták fennforogni. Már csak az időközben felgyülemlett tömeg előtti tekintély megőrzése végett is. Némi nekigyürkőzés után jobbról-balról a vén lázadó hóna alá nyúltak, hogy talpra segítve könnyebben szót értsenek vele. Nagy volt a meglepetés, amikor az aszfaltról felkapott ősz polgár, korát meghazudtoló vitalitásról tanúbizonyságot téve, a levegőben lógva sem mutatott hajlandóságot a talpra állásra. A számtalan kiegyenesedési felszólítás dacára lábait maga alá húzva hintázott a verítékező rendőrök fáradó karjai között. Végül az egyenruhások nem bírták tovább szuflával, és a forrófejű öreget nagy szuszogások meg átkozódások közepette visszaeresztették a földre, ahol is az, mint egy civilbe öltöztetett Buddha-szobor, leszegett fejjel az oldalára borult. Innentől kezdve az események felgyorsultak, hamarosan előkerült a fekete műanyag lepel, percek alatt befutottak a halottszállítók, egyszóval sínre kerültek az öreg körül még elintézendő földi dolgok. Az öt nappal későbbi temetési szertartáson a hivatalból kirendelt papon és a sírkerti munkásokon kívül egyedül a tragikomikus eseményt felidéző fiatalember vett részt, a végső búcsúnál az elhunyt egyetlen rokona vagy ismerőse sem jelent meg. Hát nem egy utolérhetetlen mókamester ez az életnek nevezett, megfoghatatlan tünemény?

 

                                               negyedik fejezet

 

  Amíg Greyson a fentebbi eset levezető meditációjánál tartott, a Folyam Hercegnője könnyed eleganciával átsodródott a változatos méretű örvényekkel tarkított víz középvonalán, majd erős kőhajításra a túloldali parttól, orrát az árral szembeszegezve, kivetett horgonnyal és leállított motorokkal lecövekelt. A három betervezett vízi pihenőhely közül, a helyzeti adottságokból eredően, innen nyílt a legszebb panoráma. Mert amíg az első megálláskor a nagyérdemű a város északi határából tekinthette át a jobb parti dombok és a szemközti sík vidék szépnek szép, de kissé túlságosan is nagyívű látványát - és valami hasonlót ígért, csak épp ellenkező aspektusból a déli oldali, harmadik megálló -, addig a mostani, központi helyről az öreg kontinens egyik legszebb fővárosának látképében gyönyörködhetett az, aki még nem szívta tele magát éhgyomorra valami méregdrága cefrével. Mialatt a bájos látványra fogékony emlékgyűjtők kezében zümmögve dolgoztak a nyugati, és kattogva a keleti fotóapparátok, a társaság kiégettebb, gyerekkora óta a nyers szenzációk hideg tején nevelkedett fele fanyalogva hordozta körbe a finoman, de a józan átlagénál így is sűrűbben erezett szemgolyóit. Micsoda jópofa ország, ha itt ilyen nagy egy falu, mekkora lehet a főváros? 

  Ebben a percben egy láthatatlan égi karmester intésére elhallgattak a harangok, és ettől mintha néhány másodpercre megállt volna a város. Nem szuszogott, nem zihált a kőből, betonból és vasból összehordott szervetlen organizmus, a szokásosnál pár ütemmel hosszabban hagyott ki a monstrum aritmiásan dolgozó szíve. Aztán a rövid, tiszteletteljes csenden megint átütött a gépkocsik szöszözése, a magasban elhúzó gépmadár gyomorkorgásra hasonlító morgása, és a hajó ék alakú orra által kétfelé fésült víztömeg játékos locsogása. A felső fedélzeten tartózkodó Greyson újból a karórájára lesett, és két kézzel erősen megkapaszkodott a mellette húzódó, stabilan rögzített fémcsőben. Nem sokáig kellett szorítania a fehérre festett vasat, mert negyed perc elteltével két, egymást szorosan követő robbanás rázkódtatta meg a formás hajótestet. Bumm..., bumm! A jobb sorsra érdemes hajó, nagy hullámokat vetve maga körül, előbb jobbra, aztán balra billent ki, és mire a pánikba esett nők sikításai a legflegmább férfiakat is felugrasztották a helyükről, a láncra vert szépség ropogva és nyöszörögve süllyedni kezdett. Az izzasztó klímájú gépházból egészséges életösztöntől hajtott, halálra rémült gépkezelők szaladtak fel, hogy a határozottan elébük toppanó kapitányt elsodorva, a korlát felett a hideg májusi vízbe vessék magukat, és a biztonságos part felé tempózzanak. 

  A joviális középkorú úrnak látszó Greyson, miután visszanyerte egyensúlyát, mosolyogva engedte el a még mindig rezonáló fémrudat. Ez az, kezdődik! A gyengébb nemből néhányan sírógörcsöt kaptak. Őket az ugyancsak a félelem által gerjesztett könnyeikkel küszködő erős férfiak a korláthoz támogatták, ahol is előzékenyen tartották az idegek támadásától felindult gyomraik ürítésével elfoglalt hölgyek fejét. Néhány látványos frizura egykettőre odalett. A rakparti forgalom először csak lelassult, majd amikor a járművek vezetői meggyőzték magukat, hogy jól látják a szerfelett szokatlan vízi eseményeket, teljesen megbénult a közlekedés. Hamarosan szirénázó rendőrautók lepték el a környéket, s mire hosszú szakaszon lezárták, és a megrekedt autóktól, buszoktól nagyjából megtisztították a vízparti utat, megérkeztek a mentők és a tűzoltók is. 

  A rakpart feletti sétány korlátjánál fergeteges gyorsasággal összeverődött tömeg eleinte egy emberként hitte, hogy filmfelvétel zajlik, ám miután a percek alatt több száz fősre duzzadt nézelődők serege sehol sem látott kamerát, rendezőt meg asszisztenciát, kénytelen-kelletlen elfogadta a szenzáció tényét. Időközben a szerencsétlenül járt sétahajó oldalán végigfutó, merülési határt jelző vörös csík eltűnt a sárgászöld vizű folyó felszíne alatt. Most a hirtelen hideg vizet kapott, felhevült motorok halálhörgését jelző hangok ijesztgették a felső fedélzeten összezsúfolódott népet. Leghamarabb a rangjához méltó módon óriási lélekjelenlétről tanúbizonyságot tevő kapitány tért magához, és néhány határozott, kurta parancsot követően a maradék legénység már csörlőzte is lefelé a négy mentőcsónakot. A hatszemélyes mentőcsónakok vízre bocsájtásával nem sokat kellett vesződniük. Ugyanis a hajó gyors süllyedése miatt a terhelést nem bíró szivattyúk feladták a reménytelen küzdelmet, minek következtében a hullámok máris átcsaptak az alsó fedélzeten, ennek láttán a hirtelen életre kelt hölgyek csapatostól és fölös számban, sikongva ugráltak a ladikokba, amiket a hirtelen megugrott súly úgyszólván lecsapott a víz hátára. Újra lehetett sikongani.

  A csónakok sikeres csobbanása után a nők saját kezükbe vették a sorsukat. Vad evezőcsapások közepette, mintegy egymással versengve, akár egy gyengébb nem számára kiírt angol egyetemi regattán, fej fej mellett érték el a parti lépcsőket. Furcsa mód, ahogy szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, egymást újfent túlsikongva hagyták maguk mögött az ilyen alattomos dolgokra képes folyót, és sajnos a sodrással azonnal továbbúszó üres csónakokat is. Miután a korábbi csevegések alatt még leghercigebb formáját hozó hölgykoszorú ilyen sietősen, búcsú nélkül távozott a fedélzeten ragadt, megkövülten ácsorgó uraktól, a teremtés hoppon maradt koronái igyekeztek megfelelni a mozdulataikat a biztonságos partról kritikus szemmel figyelő tömeg elvárásának. Páran valóban komoly bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor a tűzoltóparancsnok pazar szellemi kapacitásról árulkodó ötlete nyomán az egyik tűzoltóautó a továbbmerülő hajó fedélzetéig eresztette hosszan kitolható létráját, és az önevakuálásban élenjárók első egysége felmerészkedett a billegő szerkezetre. Az úttörők sikerén felbátorodva egyre többen kaptak vérszemet. Volt úgy, hogy csúcsidőben egyszerre tizenöt öltönyös úr csúszott a könyökén és a térdén előre, az ígéretek szárazföldje felé. A ránézésre talán egyszerű, ám nem veszélytelen feladatot teljesítőkkel a nézőközönség nem bánt szűkkeblűen. Minden kimerülten talajt fogó embert saját gyermekeként, büszkeségtől könnyes szemmel, üdvrivalgással fogadott, de a telhetetlen kibicek videokamerái és fényképezőgépei máris a következő légtornász felé fordultak. Talán, ha a hajó nem merül olyan viharos tempóban, előbb-utóbb mindenki kiverekedte volna magát szorult helyzetéből. Pláne úgy, hogy bár jókora késéssel, de megérkeztek a vízi rendőrség tagjai is, akik rohamcsónakjaikkal azonnal beszálltak a mentésbe. Noha a folyónak ezen a gyors sodrású részén nem lehetett tovább növelni a mentési kapacitást, nyilvánvaló volt, hogy ez nem elég, és ha nem történik valami csoda, hamarosan végzetes eseményekkel kell számolni. 

  A korlátokba kapaszkodva még mindig hatan topogtak a felső fedélzetet bokáig elöntő, fagyos vízben: a higgadtnak látszó kapitány, két egymás kezét szorongató pincér, és további három férfi. Ez utóbbi három közül a két sovány alak testén feltűnően elegáns szmoking, arcán pedig sápadt idegesség feszült. A harmadik, kövérkés emberke látszólag kedélyes nemtörődömséggel vette tudomásul szorult helyzetét, a partról többen ámulattal adóztak példamutató bátorságának. Greyson könnyen érezhette magát biztonságban, mivel tudomása szerint nem volt izgulni valója. Ugyanis, máris a korlát mellé sorolt az előbbi kör után szabaddá vált motorcsónak, amivel aki akart, és ki ne akart volna, egy utolsó fordulóval elhagyhatta a roncsot. Ekkor, méternyire tőle, a szmokingba öltözött páros idegen, mégis valahonnan ismerős nyelven éktelen kiabálásba és jajveszékelésbe fogott. Ütötték, rángatták az addig stabil kapaszkodóként szolgáló vastag korlátot, de képtelenek voltak elengedni, mert nem tudni mikor, valaki a csuklójuknál fogva odabilincselte őket. Ebben a szituációban ez igazán otromba tréfa. A színésznek sem utolsó Greyson ijedt arccal fordult a himbálózó csónakban egyensúlyozó rendőrökhöz, akiktől riadalomtól elvékonyodott hangon követelte, hogy azonnal lőjék szét a két szerencsétlen külföldit fogva tartó bilincset, különben odavesznek a folyamatosan emelkedő, máris derékig érő vízben. Azonban a tilos helyen fürdőzők, zughorgászok, illegális csónakázók és vízbe fúltak ellen kiképzett derék rendőrök, bár hivatalból járt nekik is, praktikus megfontolásból nem viselték a szolgálati fegyvereiket. Hiszen a büdös életben nem volt rá példa, hogy ezen a kedélyes és jámbor folyón fegyverhasználatra került volna sor, ezért a nedvességre kényes pisztolyokat a parti őrs páncélszekrényébe zárva tartották. Az őrs földszintes épülete messzire volt, de a teteje odalátszott. A sosem tapasztalt helyzet kiszámíthatatlanságától megijedt rendőrök azonnali beszállásra sürgették a többieket, hogy aztán, ha ugyan nem lesz késő, fűrésszel vagy hidegvágóval felszerelkezve visszatérjenek az őrülten vergődő idegenekért. A kapitány és az egymás kezét a szabadulás örömére elengedő pincérek máris átmásztak a motorcsónakba. 

  A látszólag zaklatott, ám belül halálosan nyugodt Greyson utoljára az órájára sandított. A veséit hűtő vízben topogva még sikerült elkapnia a mutatók tizenkét óra huszonhárom percet jelző állását. Egy másodperc múlva, lepipálva a sorsába beletörődni látszó két férfit, már ő üvöltözött és sikoltozott a leghangosabban. A korlátot markoló kezei közül a balt neki is bilincs fogta a vashoz! A rendőrség motorcsónakja, fedélzetén a három szabad emberrel és a két közeggel, viharsebesen partnak fordult. Kézi hangosbeszélőjükön menet közben hidegvágót sürgettek a befejezettnek hitt munkájuk után a bevont létra körül szorgoskodó tűzoltóktól, amit azok, lévén alapfelszerelésük része, villámgyorsan előkerítettek. Úgy látszott, a vízen és vízben ragadt három embernek hatalmas szerencséje van. A lapos hajófenék elérhette a zátonyoktól hepehupás meder alját, mert a hajótest süllyedése egyik pillanatról a másikra megállt. És bár a halálfélelmében egyre kiabáló, alacsony emberkének már torkáig ért a tátogó szájába be-becsapó, köhögésre és prüszkölésre ingerlő piszkos lé, úgy nézett ki, ha a roncs valamitől nem billen ki nyugalmi helyzetéből, a vízszint emelkedése megáll. A parton bámészkodó, többezresre nőtt tömeg is átérezhette a helyzet tragikus feszültségét, mert mintha ezen múlt volna a pozitív végkifejlet, pisszenés nélkül, lélegzet-visszafojtva várakozott. A publikum hátrébb eső, harmadik-negyedik sorában azonban még mindig lehetett fogadni a három szerencsétlen túlélési esélyére. A kis ember szintén elcsendesült, a másik kettő előbb belefásult az őrjöngésbe. 

  Ebbe a néma áhítatba rondított bele egy bődületes hangerővel megszólaló, torzított géphang, ami a rakparti parkoló egyik autójának leeresztett ablakán keresztül rengette meg az étert, és a váratlan verbális támadásnak kiszolgáltatott szíveket. A túlvilági orgánum arra hívta fel a nehezen ocsúdó nézelődők és minden érintett figyelmét, hogy a minél kisebb emberi és anyagi áldozat érdekében azonnal hagyja el a folyó környékét, a rakpartokat és a sétányokat, mert öt percen belül hatalmas robbanás rázza meg a mederszakaszt. Az első kihirdetéstől kezdve mindenki saját felelősségére tartózkodhat a vízpart ötvenméteres sávjában. Amíg a szenvtelen géphang önmagát ismételve, öt másodperces szünetekkel tovább magyarázott a pánikba esve egymást letipró, az útjába kerülő gyengébben átgázoló embercsordának, a felhőtlen égre szomorú búcsúpillantást vető Greyson kopaszodó feje a vízbe csuklott, és a röviddel azelőtt még virgonc emberke szíve egy heveny infarktus következtében felmondta a szolgálatot. 

  A konokul harsogó üzenetet nemcsak a civilek, de az egyenruhások is jónak látták komolyan venni, és amilyen szervezetten ebben a szituációban lehetett, járgányaikkal és csónakjaikkal messzire távolodtak a veszélyesnek nyilvánított helytől. A tűzoltók parancsnoka, miután háromszáz méterrel odébb számba vette csapatát, és megnyugodva konstatálta a rábízott emberállomány és járműpark hiánytalan meglétét, összehúzott szemmel a karórája mutatóit leste. Perifériás látásába még éppen belefért az imént elhagyott terület képe. Példáját a közelében állók mindegyike követte. Nyolc másodperc múlva letelik a megadott idő. A kék Opelből áramló monoton géphang figyelmeztetése odáig hallatszott. Hét..., hat..., öt..., négy..., három..., kettő..., egy...

  Ahogy aznap a nagyváros folyami történései túlléptek egy átlagos nap eseményein, úgy azon a csütörtökön a metróban sem hétköznapi léptékkel múltak a dél körüli percek. Háromnegyed tizenkettőkor öt szerelőruhába bújt, szerszámtáskás férfi lépte át a végállomás peronjának záróvonalát. Kihasználva a néhány garázda fiatal hangoskodása miatt keletkezett kisebb zűrzavart, megkerülték az iparvágányokhoz kanyarodó szolgálati út terelőkorlátját, és határozott léptekkel a külső vágányon veszteglő szerelvény felé vették az irányt. Hatodik társuk, Lauren azzal az indokkal vált el tőlük a peronon, hogy a csekély mértékben máris módosult terv szerint előreutazik a perceken belül induló metróval, de a hatodik állomásnál ismét csatlakozik társaihoz. Magyarázkodni nincs idő, főnöki parancs. Miután a csoporton vezető Malcolm szó nélkül rábólintott a módosított változatra, a többieknek sem lehetett kifogásuk. A szemük ugyan összevillant egy másodpercre, de aztán egykedvűen vették tudomásul a dolgot. 

  Lauren a hátára vetett, tömött sporttáskával sietősen beugrott az indulásra kész metró hátsó kocsijába. Mögötte máris csukódott az ajtó, és a menetrend szerint közlekedő szerelvény pillanatokon belül elsüvített vele. A déltájban majdnem üres kocsiban ledobta magát a leghátsó sarok kettős ülésére, és a kocsi túlsó végében a nagyanyjával utazó, a pisze orrát elfogódottan túró kislány legnagyobb csodálkozására nekifogott átöltözni. Tépőzáras edzőcipőjét lerúgva kibújt az overallból, az alatta viselt, feltűzött szoknyát néhány gombostű eltávolításával térdig eresztette, a táskából kiszedett és magára kapott sötét színű blézerre kihajtotta virágmintás blúzának gallérját, harisnyás lábát elegáns cipőbe bújtatta. Finom szálú, fényes haját egy lapos papírdobozból kiemelt középhosszú, őszes szálakkal átszőtt paróka alá gyűrte. A levetett holmikat sebesen a táskába gyömöszölte. A két megálló közötti másfél perc alatt minimum huszonöt évet öregedett. Pont úgy nézett ki, mint egy nemrég elvált, gyermektelen, a történések nélküli életébe belesavanyodott, klimax közelébe ért adminisztrátornő. 

  Nyolc perccel később már a folyóparti metróállomás mozgólépcsőjével vitette magát a felszínre, ahol a borzasztóan szorító cipőjében futásnak eredt, mert a közeli hajóállomáson annak a sétahajónak a kikötéséhez készülődtek, amin sorsdöntő elintézni valója volt. Amíg a Folyam Hercegnőjét erős kötelekkel az állomáshoz rögzítették, szusszanásnyi időre megállt futtában. Ennyi elegendő volt, hogy kifújja magából a kapkodás feszültségét, feltűnés nélkül elrendezze zilált ruházatát, helyére igazítsa elmozdult parókáját, és a szemüvege mögött felragyogó derűs tekintetével maga legyen a megtestesült ártatlanság. Az anyja sem ismert volna rá. Az üvöltözés határát súroló, harsány beszélgetés közepette féltucatnyi filmes kászálódott le a hajóról. Lauren, kihasználva a matrózok elterelődött figyelmét, egy sebtében felmutatott igazolványt lobogtatva felsietett a fedélzetre. Nem foglalkoztak a személyével. A kapitánynak valamiért sürgős volt az indulás, mert alighogy a lány lábai fedéldeszkát fogtak, máris eloldották a köteleket. A felbőgő, nagy teljesítményű motorok az erős sodrásba kényszerítették a reszkető hajótestet. Lauren a nagy sietséget annak tudta be, hogy a hajó parancsnoka így akart mielőbb minél távolabbra kerülni az ellenszenves csoporttól. Feltételezésében lehetett némi ráció, mert a rakparti kikötőcölöpökbe kapaszkodva ketten máris versenyt okádtak a szürke vízről visszaverődő tükörképükbe, de a többiek sem nagyon tudtak mit kezdeni a folyton összeakadó lábaikkal. Csoda, hogy kamerástól nem pottyantak a folyóba.

  A parton zöldellő téren magasodó kettős tornyú templom harangjai méltósággal ütni kezdték a delet, amikor a felső fedélzeten megpillantotta a Nap sugarait lehunyt szemmel élvező Greyson alakját. A magát teljes biztonságban tudó férfi viselkedéséből elégedetten állapította meg, hogy sejtelme sincs az ő álcázott jelenlétéről. Ha tudna róla, rémültében már a legközelebbi part felé tempózna tömzsi karjaival. A hajó a lehorgonyzás utáni látnivalókról előre felvilágosított utazóközönséggel a folyón leírt széles kanyar után beállt pihenőre, ami azonban a tervezett félóra töredékéig tartott, mert egy tőkeerős, névtelen csoport érdeke úgy kívánta, hogy öt perc múlva kettős robbanás lékelje meg a gépház alatti fenéklemezt. Lauren tudta, hogy az ujjait az események verőerén tartani szerető Greysont hat lóval sem lehet elrángatni a két moldovai csibész közeléből. Kivárta, amíg a detonációk okozta riadalom idején a pincérruhát öltött kollégák egy óvatlan pillanatban észrevétlenül a korláthoz bilincselik a két gengsztert, s ekkor lépett akcióba a meglett korú asszonynak álcázott lány is. Most nagy hasznát vette fejlett kézügyességének, mert amíg Greyson azon mulatott magában, hogy a mellette támaszkodó rosszfiúk semmit sem vettek észre a legényei által véghez vitt csínyből, addig az álruhás Lauren ugyanolyan észrevétlenül rögzítette őt a korláthoz. Aztán az első női transzporttal kievezett a partra, és búcsúpillantást vetve a közeli szomorú végről mit sem sejtő főnökére, sietve távozott a helyszínről. 

  Azon az egyhangúnak aligha nevezhető csütörtökön a város más pontjain is megestek nevezetes események, s noha a közelgő tavaszi hétvége sokak által vágyott nyugalma a hét zűrös napjainak lassú, de biztos múlásával karnyújtásnyi közelségbe került, az izgalmak nélküli, idilli víkend ábrándja a városlakók és a híradásokból értesülő vidékiek többsége számára a tíz perccel dél előtt útjára induló metrónak köszönhetően szertefoszlott. A heteken, hónapokon keresztül ország- és világszerte beszédtémául szolgáló események alakulásában meghatározó szerep jutott annak az öt, fegyverét az overallja alá rejtett férfinak, akik a gaztól felvert szélső vágányra irányított, ütött-kopott szerelvény motoroskocsijához érkeztek. Miután vezetőjük, Malcolm, kulcsával felnyitotta a rozsdamarta ajtót, mindegyikük elfoglalta a feladata szerint kijelölt helyét. 

  Malcolm és egy nyugdíjas vonatvezető, a csoport szeniorja, a vezetőfülkében maradt, míg fiatalabb társuk a negyedik és ötödik kocsi közötti átjárót foglalta el, hogy a megfelelő időben és ponton lekapcsolja a szerelvény leghátsó tagját. További két segítő a motoroskocsi utasterében foglalt helyet, ahol alig lehetett elférni a gyújtózsinórokkal sorba kötött, tetőig érő dinamitos rekeszektől. A fülledt levegőjű kocsiban felhalmozott ládák közötti szűk folyosón legfeljebb oldalazva tudtak közlekedni. Ha jobban belegondoltak, és ezt érthető okból nem szívesen tették, egy hatalmas méretű időzített bomba belsejében ültek, ami, ha valamelyikük hibázik, mindannyiukat atomjaikra bontva szórja szét a légkörben. Ugye, milyen az ember? Szerte a világban azokban a percekben is tízezrek rimánkodtak fájdalommentes, gyors és könnyű halálért. Ezek itt meg azon nyavalyogtak, mi kerül a koporsójukba, ha hitvány porhüvelyük nyomtalanul elenyészne egy vártnál korábban beindult kémiai reakció következtében. 

  De hát az előrelátó kiképzésnek része volt a félelemérzet csökkentése érdekében végzett pszichológiai tréning is, amit a résztvevők maximálisan helytállva, kiválóan teljesítettek. Pedig a lelki kiképzés nem éppen leányregénybe illő helyzetekben tette próbára a fiúk idegrendszerét. Nem tudni, kinek az agyában fogant az e tárgykörben legborzasztóbb ötlet, de elmésség terén a legszadistább hajlamú középkori inkvizítor is elbújhatott mögötte. Az ötlet gazdája gyaníthatta, hogy normális ésszel mérve túlságosan messzire merészkedett a nyugtalanul áthánykolódott éjszakáin megálmodott találmányával. Mogyorónyi lelkiismeretét és a próbára jelölt emberek zúgolódását azzal csitította, hogy a gyakorlat végrehajtása önkéntes alapú, továbbá kilátásba helyezte, hogy sikeres teljesítés esetén eltekintenek a másféle pszichés terhelések alkalmazásától. A mézesmadzag módszer hatott, mert ezen felbuzdulva néhányan, mint például Malcolm, belementek az abnormális kísérletbe, s noha az utolsó percig nyitva maradt a retorzió nélküli visszalépés kiskapuja, nem éltek vele. Még egy papírt is aláírattak velük, miszerint a tréning eme részének saját felelősségre, minden testi és lelki kényszer nélkül vetik alá magukat.

  Miután szignójával ellátta a céget minden felelősség alól felmentő dokumentumot, nagy levegőt véve elhelyezkedett a kipárnázott fémkoporsóban, amit vele együtt az előre kiásott, két méter mély gödörbe eresztettek. Elszorult szívvel hallgatta a fedélre hulló göröngyök tompa puffanását. Miután megszűnt körülötte a föld dübörgése és minden egyéb neszezés, összes lelkierejével a szörnyű helyzet átvészelésére törekedett. Mivel nem voltak hajlandók közölni vele, nem tudhatta,  mennyi időt kell a sírgödörben töltenie. Bízott benne, hogy legalább három napig kitart. A tréningre vállalkozott, elevenen eltemetett emberek számára az éltető levegő beszívását egy felszínre kanyargó műanyag cső tette lehetővé, de ezen felül sem ételhez, sem italhoz nem juthattak. Az igaz, hogy az efféle, de az ennél több árnyalattal enyhébb gyakorlatok is az idegösszeomlás határáig terhelték a résztvevőket, ám aki nem őrült bele a bizonytalan ideig tartó elhantoltságba, abból, mint felperzselt tarlóról az élet, mindenféle félelemre való hajlandóság gyökerestől kiégett. A tortúrán átesetteknek legfeljebb halvány emléke maradt a klausztrofóbiáról, pánikérzetről és úgy általában a gyávaság különféle válfajairól. A tréning kitervelőjének elképzelése szerint az átformált, vagy inkább deformált emberekből kiveszett volna a halállal szembeni eredendő fenntartás, vagyis mások pusztulásának előidézése, a végső percek tusáinak látványa nem váltott volna ki belőlük érzelmi reakciót. 

  Malcolm esetében nem vált be az elméleti prognózis. Sőt. A gödörben töltött kétnapi kényszerű pihenő, melyet hol érdektelen, hol nyugtalanító álmokkal átszőtt alvással, néhányszor a Laurenhez kapcsolódó kellemes álmodozással, vagy a sors furcsaságain való filozofikus merengéssel töltött ki, az egyszeri, megismételhetetlen életnek az eddiginél elmélyültebb tiszteletét, szeretetét hozta magával. Két ilyen, lehetetlen körülmények között eltöltött nap alatt sem sikerült embergyűlölő, nihilista, pesszimista gépkatonává lealacsonyítani. Egészséges agyát nem torzította el a beteges praktika, a sejtjeit átjáró, mindenét betöltő szerelem intenzív feszültsége távol tartotta lelkétől a romlás és a rombolás erőinek ismétlődő próbálkozásait. A mesterséges sír magányában lepergett egyik-másik álmát, paradox módon, valóságosabbnak élte meg a valóságnál. Ha a képzelt, vagy a régebben valóban megesett, s a tudatalattija által felelevenített történetek végén felriadt, sokáig tartott, mire a csalóka álmok folyóján elsodródott realitásérzéke utolérte. 

  A keserédes álmok legemlékezetesebbike, és egyben legkedveltebbje a zavaros felnőttkor tiszta vizű forrásvidékére, a gyermekkorába repítette vissza. Lehetett vagy tizenkét esztendős, szeplős és sovány, amolyan egy szál bél legényke. Perzselt a június elején váratlanul kitört kánikula. A terjedelmes lakótelep ligetes, növendék fákkal beültetett, kevésbé forró szegletében járt. Bágyadt szellő simított gyöngyöző homlokán. Zsebéből egy tenyerétől átizzadt, gyűrött levelet húzott elő. Lopva körülnézett, és csak miután biztonságban tudta magát, akkor állt neki újra elolvasni a hatos tömb negyedik emeletén lakó kislány szívhez szóló sorait. Nehezen telt be az egyszerű, kedves mondatokkal. Előző nap óta ki tudja, hányadszor gondolt nyári forróságot felülmúló gyermeki szerelemmel kis barátnőjének csoda szép arcára, ártatlan tisztasággal rámosolygó ibolyakék szemeire. Határtalan boldogságában repülni tudott volna. Hogy valamiképpen kifejezze az addig sosem tapasztalt érzés feletti örömét, két ujját a szájába dugva akkorát fütyült, amekkorát csak bírt. Fütyült és fütyült, amíg szédülni kezdett. Az utolsó, messziről érkező visszhang is elült, mire végre megálltak a lassan körbeforgó paneltömbök. Ismeretlen, idegen csend vett körül mindent. A sétányok mentén zöldellő, rezzenetlen lombú fák, az egyhangúan kék ég, a sárga homokozó és a láncos hinták mozdulatlan sora mind-mind szigorúan hallgatott. Még a közelben elhúzó főút felől sem érkezett zaj, nyoma sem volt a megszokott, éjjel-nappal állandósult kocsizúgásnak. Madár sehol, mostanra az a kis szellő is elült a bokrok tövén. A fiók Malcolm eleinte csodálkozva, később megszeppenve fülelt mindenfelé, de hiába, csak az ide-odaforgolódó szandálja neszezett a sárga gyöngykavicson. Riadtan hajtotta össze a kezében szorongatott levelet. Most már komolyan megijedt. Futásnak eredt a magas házak irányába, szandáljainak talpa rövidesen a hatos tömb előtti, enyhén olvadozó aszfalton csattogott. Legalább egy percen keresztül futott teljes erőbedobással, és a hosszú úton nem találkozott senkivel. Akár ugrálhatott volna az árnyékba húzott, máskor bóbiskoló öreg nénik és bácsik által elfoglalt, jelenleg üres padokon, de nem érzett hozzá kedvet. Felnézett a másodikra, ahol szélesre tárva ásítozott a szobája ablaka, a félig behúzott sárga függöny fentről figyelte mozdulatait. Apa és anya szobája kettővel balra, középütt a konyhaablak, szintén tárva-nyitva. De semmi sem rebbent, semmi sem mozdult, és sehonnan sem szólt hozzá legalább egy rádió vagy tévé ismerős hangja. A csaknem kihalt parkolóban néhány elhagyatott autó árválkodott, tetejük felett a forró levegő parányi délibábjai vibráltak. A kocsik közötti letaposott gyep kiégett fűcsomóin sötét olajfoltok éktelenkedtek. Hirtelen a negyedikre kapta a tekintetét. Szeme egy pillanat alatt befogta a kislány ablakának frissen mázolt, tejfehér négyszögét. Az üvegről visszatükröződő napfény a lába előtt remegett. Körbenézett, és most vette észre, hogy a telep összes ablaka sarokig tárva, a függönyök mindenhol félig elhúzva, s bár egyetlen lélek sem mutatkozott, valamiképp sok száz láthatatlan szempár figyelmét érezte magán. Igen, és a kislány ablaka többszörös erővel vonzza, most már csak azt képes nézni, pedig érzi, egyedül van a világon. Az első keserű könnycsepp megfontolt lassúsággal folyt végig égnek fordított arcán, aztán csiklandósan megült a szája szegletében. A cseppek mind gyakrabban követték egymást, az arcáról a kockás ingére peregtek, onnan pedig némelyik az izzó aszfaltra hullott, ahol a Nap hamar felszárította a szétszóródott, könnyű permetet. Egy nagy pöttyös gumilabda csattant a lábánál, hogy aztán egyre kisebbeket szökellve, a hibátlan reflexszel utána kapó fiú kezében kössön ki. A negyedik emeleti függönyt valaki valamikor teljesen széthúzta, utoljára még lebbent egyet, mielőtt újra mozdulatlanná vált. A kis Malcolm azonnal magához tért, gyorsan megtörölte égő szemeit, amitől újra összeállt a darabokra szakadt világ képe. Hóna alá kapta a piros-fehér labdát, berontott a hűs lépcsőházba, és hármasával szedve a lépcsőket, felrohant a negyedikre. Felérve lihegve nézett körül. Akárcsak az ablakok, valamennyi ajtó tárva-nyitva állt. Onnan, a lépcsőfordulóból be lehetett látni az összes lakásba. Egy darabig elfogódottan ácsorgott a kislányék lakásának küszöbén. Biztos ami biztos, elfogódottan becsöngetett. Semmi reakció. Szemközt a pár lépés hosszú előszoba homálylott. A fogason néhány könnyű nyári kabát lógott, az a rövidebb halványkék biztosan a kislányé lesz. Óvatosan lépte át a küszöböt, a száraz parketta reccsenése majdnem visszaugrasztotta az ajtón túlra. Egy idő után felbátorodva járta végig a lakás helyiségeit. Persze mindenütt azt látta, amit várt: az ismerős bútorok, tévé, könyvek, porcelán figurák és egyáltalán, minden a szokott helyén állt. Félénken kukkantott be a lányka szobájába. Tartott tőle, hogy a kislány lesből figyeli, mihez van mersze hozzányúlni a holmijai közül. Nem nyúlt semmihez, de felfigyelt a tanulóasztalon nyitva hagyott füzetre. Egyszerű, középen széthajtott iskolai irka, a hajtás árkában piros betétes golyóstollal. Olyan, amilyennel neki is írta azt a hatalmas boldogságot jelentő levelet, éppen ilyen vonalas füzetlapra. Az izzadt kezétől csúszóssá vált labdát az asztal lábához tette, piszkos tenyereit beletörölte a nadrágjába. Kézbe vette a piros golyóstollat, és nagy műgonddal egy-egy óriási, nyíllal átlőtt szívet rajzolt a nyitott füzet két üres lapjára. "Szeretlek!", írta legszebb betűivel a szívekbe. Rövid gondolkodás után, futólag beleborzongva az önfeladás lehetséges következményeibe, kisebb betűkkel hozzátette: "M.". Mialatt itt-ott igazított, szépített a rajzon, a visszatérő szomorúságtól megint elnehezült a szíve. Eszébe jutott, hogy ő egy árva kisfiú, aki valamilyen érthetetlen okból kifolyólag egyszerre mindenét elveszítette. Cserébe megkapta az egész világot, noha nem kérte. Nem akart újra sírva fakadni. Az ablakhoz ment, és négy emelet magasából nézte az elhagyatott, gutaütött lakótelep sivár képét. Nézelődés közben azon törte a fejét, ha sehol senki, akkor ugyan ki dobta le neki azt a labdát, és most miért nem jön elő, akárhol is van? Csak nem fél tőle? A gondolattól egy pillanatra meglegyintette a gyerekes büszkeség: lehetséges, hogy valaki tart tőle? Aztán észbe kapott, jaj, nem kell tőle megijedni, gyere elő, valaki! "- Hahó, hol vagy? Hahó, hahó!! Hahó, nagyon félek, kérlek segíts!" - kiabálta világgá az ablakból. "- Hahó, hahó!" - visszhangzott nem is olyan messziről. "- Hahó, fiatalember, ébresztő, térj magadhoz!" - hajolt fölé egy barátságos, szemüveges arc a hűvös szobában. "- Szia, fiatalember! Látod a kezemet?" - terpeszkedett öt rózsaszín ujj a szemei előtt. Malcolm megszeppenten bólintott. "- Jobban vagy, kisfiam?" - anya szemében az ijedtség könnycseppje rezdült, ahogy közel hajolt, hogy lüktető homlokán lecserélje az átmelegedett borogatást. Apa az ágy oldalán állva feszülten figyelte a magasból. A kisfiú Malcolm a saját szobájában feküdt, feje alatt kispárna. "- Na, mondtam, hogy nem kell úgy aggódni! Enyhe napszúrás, mindjárt rendbe jön" - húzódott hátrébb a doktor bácsi villogó szemüvege. "- Még jó, hogy ma nem kellett ügyeletbe mennem, és itthon találtatok" - intett  fejével felfelé. Két emelettel feljebb lakott a kislányával, Malcolm titkos szerelmével. Apa köhintett, és megvakarta a tarkóját. "- Mi történt veled, fiam?" - érdeklődött csendesen. "- Az ablakból láttam, amint elsétálsz a ligetes felé. Úgy figyeltél magad körül, mint aki tilosban jár. Aztán meg az a veszett pörgés és fütyülés! Mi volt ez, öreg?" - inkább féltés, mintsem valódi számonkérés érződött a hangjából. "- Láttál?" - könyökölt fel Malcolm. "- Mint a ringlispil, úgy forogtál" - bólintott apa. "- Úgy nézett ki, estig abba se hagyod. Szóltam is anyádnak, jöjjön már, nézze, hogyan kergül meg a fia. Aztán hirtelen elvágódtál, és csend lett. Láttam, hogy nem mozdulsz. Jól megfuttattál ebben a hőségben!" - mondta korholóan, de szeretettel apa, és megpaskolta egyetlen gyermeke kezét. "- Bocs, apu" - dőlt újra hátra a fiú. "- Ugyan már, nem erről van szó!" - legyintett apa. Látszott rajta, hogy alaposan megkönnyebbült. Alakulhatott volna rosszabbul is. "- Szia, Malcolm!" - bukkant elő a doktor mögül a kislány. "- Szia!" - ült fel hirtelen a megszólított. Homlokáról térdére esett a nedves törölköző. Most döbbent rá, hogy a lány végig itt volt. "- Lehoztam a leckefüzetemet. Ha átnézted, hozd vissza, jó?" - tette a beteg ágyára az irkát, és kedvesen elmosolyodott. "- Hétfőn dolgozat" - fordult magyarázattal a felnőttekhez. Rövid csend állt be a szobában. Egy hét múlva vakáció, a tanárok ilyenkor már nem iratnak dolgozatot - eszméltek fel egy futó gondolat erejéig a szülők. Némi kínos hallgatás után a doktor szólalt meg először. "- Na, akkor szerintem hagyjuk pihenni a srácot" - állt fel az ágy széléről egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. "- Egy bögre langyos, citromos teát igyon a fiú, esetleg dobjon be mellé néhány kekszet. Mást ne adj neki" - szólt anyához. "- Nyugi, estére teljesen rendben leszel" - ezt már megint Malcolmnak mondta. "- Gyere, szívem!" - fogta kézen a fiúra gyorsan visszasandító kislányt, és kimentek a szobából. Anya és apa követte őket, a behúzott ajtó zárnyelve halkan kattant mögöttük. Darabig csendes beszélgetés hallatszott az előszobából, aztán a doktor és kislánya elköszöntek. Később apa és anya a konyhában neszezett, alig hallhatóan csurgott a vékony sugárban kieresztett víz, pohár alja koppant a konyhaasztalon. Érthetetlen, gyenge beszédfoszlányok értek el a gondolatban amúgy is másutt járó fiú füléig. Most, hogy egyedül hagyták, kitapogatta a zsebébe dugott, összehajtogatott levelet. Megnyugodva ernyedt el, megvolt. Felszabadultan sóhajtott fel. Milyen jó, hogy véget ért a lidércnyomás! Te jó ég, mennyire hálás azért, hogy nincs egyedül. Apa, anya, és hát ugye... Szemébe villant az ágyon heverő irka világos foltja. Odakapott. A füzet középen, az összetűzésnél nyílt ki. Szinte türelmetlenül, mintha maga is segíteni akarna a keresésben. Igen, tudta! Egy pillanatra sem csodálkozott a dolgon. Még mielőtt meglátta volna a két piros, nyíllal átlőtt szívet, tudta, hogy ott lesznek! A saját rajzai, a saját kézírása, a saját aláírása: "M.". És alatta, pótlólag, egy másik gyerekkéz írásával: "én is téged!". Később, felnőtt korukban sem firtatták egymás között a füzetbe rajzolt szívek és a gyöngybetűkkel beírt, rövidke vallomások eredetét, történetét. Nem kerestek magyarázatot, nem bolygatták az ismeretlent, nem kísértették a jóindulatú sorsot. Megelégedtek azzal, hogy van egy életre szóló titkuk. És csak jeles alkalmakkor: gyermekeik születésekor, házassági évfordulóikon, később az unokák érkezésekor, nagy titokban vették elő közös kincsüket a rejtekéről. Egyébként pedig az öreg íróasztal kulcsra zárt fiókjában, egy újabb alkalomra várva pihent a legendás füzet. 

  A fentebb ismertetett álom végigkísérte Malcolm életét. Az elméjében született történetet valamikor húsz éves kora körül élte át először, és megrendítő hatásából ítélve sejtette, hogy nem az volt az utolsó találkozásuk. Nem tudni mikor, de biztosan viszontlátja még a képzeletének tulajdonított képsorokat. S íme, a föld mélyén elszenvedett tortúra alkalmat teremtett a régi ismeretség felújítására, ami már csak azért is kapóra jött, mert a történet érzelmi kisugárzása segítségére volt a nehéz percek elviselésében. Odalenti magányában javarészt ennek az álomnak a segítségével értette meg igazán, hogy társként és nőként mennyire szüksége van Laurenre, és kizárólag Laurenre. Mindenre kész volt annak érdekében, hogy a nőt később se veszítse el, a lehetőségét is ki akarta zárni, hogy elszakítsák tőle. Eme döntéséhez a legmegfelelőbb taktikát választotta, amikor úgy okoskodott, hogy a jelen által kínált undergroung gyorstalpalón megtanul alakoskodni. 

  Malcolm sokat olvasott, értelmes, tehát tanulékony férfi volt. Végiggondolta, ideje volt rá elég, hogy felszínre emelése után milyen változásokat akarnak látni rajta a viselkedését vizsla szemekkel kutató orvosok, illetve számba vette, hogy hasonló helyzetben milyen belső megrázkódtatásokon eshet át egy átlagos idegrendszerű ember. A külső-belső megfelelések kombinációjából kialakított módszer révén aztán meggyőző erővel azt produkálta, amit vártak tőle. A koporsó kiemelése és felnyitása után egy rémült tekintetű, félőrült ember feküdt a ládában, akinek görcsbe merevedett végtagjait dupla adag izomlazító befecskendezésével sikerült hajlíthatóvá és mozgathatóvá tenni. Másfél órán keresztül gyúrták és tornáztatták, hogy életet leheljenek belé. Amikor viszont magához tért, olyan eszeveszett dühroham kerítette hatalmába, hogy pörölyszerű ökölcsapásaival négy ápolót küldött padlóra, kettőt pedig megfutamított. A további károkozás elkerülése érdekében nyugtatóinjekciókkal tették ártalmatlanná, aztán betették egy csendes szobába, ahol magára hagyták, hogy az átélt szenvedéseket kialudja magából. 

  A férfi viselkedését éles szemmel figyelő tudós elmék semmi kivetnivalót nem találtak a látottakban, azt minden mozzanatában hitelesnek minősítették. Egyértelműen sikeresnek tartották a közreműködésükkel levezényelt tesztet. Mindeközben Malcolm, amíg el nem altatták, a derűs elégedettség és a hideg elszántság keverékéből gyúrt kritikus optimizmussal kontrollálta és hangolta logikus láncolattá spontánnak látszó cselekedeteit, és csinált bohócot a diplomás kukkolókból. Ő nyert. A többi induló közül ugyan még páran, így Lauren is végigcsinálta a teszt rövidített változatát, de mihelyst összeállt a bevetéshez szükséges létszámú csapat, az elmebúvárok leállíttatták a veszélyes gyakorlatot. 

  Az emberpróbáló vizsgán átjutottak pedig - az eredeti tervtől eltérően más utakon járó Lauren kivételével - most ott kuksoltak a lerobbant metrókocsiban, és kifejezéstelen arccal vették tudomásul az induló szerelvény rándulását. Alighogy elindultak, ötven méterrel odébb gond támadt. Még jó, hogy az előrehaladott kora ellenére jó szemű hajdani mozdonyvezető kiszúrta a feléjük közelítő váltó helytelen állását, különben tíz másodperc múlva a szerelőcsarnok vasajtaját szakították volna át. Malcolm máris leugrott, és futólépésben elindult, hogy kiküszöbölje az alapvető hibát. Miután megfelelő helyzetbe állította a hibás váltókart, rohant vissza a helyére, de néhány lépés után álmélkodva megtorpant. Jól hallotta, amit hallott? Ugyanis a vezetőfülkében maradt idős vezető most, hogy a váltó átállításával szabaddá vált az út, a jellegzetes hangú kattanásból ítélve lezárta az ajtót, hogy azt kívülről ne lehessen kinyitni. A szerelvény megugrott, és mire a döbbenettől lefagyott Malcolm sejteni kezdte a cserbenhagyás esetének fennforgását, az utolsó kocsi egy vonalba ért vele. 

  Az agya villámgyorsan dolgozott. A jelek arra utaltak, hogy valahogy kitudódott a Laurennel közösen kifőzött terve, vagy legalábbis annak egyes részletei. Nyomós indok, vagyis magasabb helyről érkező utasítás nélkül alárendeltjei nem tettek volna ilyesmit a maguk szakállára. Az akció mögött nyilván személye kizárásának szándéka húzódott, ugyanakkor biztosnak látszott, hogy nem egyértelműen őt teszik felelőssé az eredeti terv lényegi pontjainak megváltozásáért. Különben már nem élne. Most pedig a legnagyobb biztonság elvét betartva őt, mint nem bizonyított, de feltételezett bajkeverőt átmenetileg félreállítják. Akármi is állt a háttérben, villámgyorsan döntenie kellett. Ha hagyja elmenni a szerelvényt, akkor lemondhat a számára emberiességi megfontolásból elfogadhatatlan események befolyásolásáról, és nem mellesleg cserben hagyja a maga részfeladatát minden bizonnyal sikeresen teljesítő Laurent. Lelkiismeretes ember lévén egyféleképpen dönthetett. Ahogyan cirkuszi lovasok pattannak a manézsban köröző paripák nyergébe, akrobatikus mozdulattal lábai közé kapta a hátsó ütközőt, egyazon lendülettel megkapaszkodva a kocsi végére szerelt fém fogantyúban. A kanyarban ívben hajló szerelvény elejéről senki sem láthatta a merész mutatványt. A markukba röhögő társak meg voltak győződve róla, hogy a csoportvezetői beosztásába vetett hitében utolsó percig meghagyott Malcolmt elegáns stílusban átverték. 

  A lekicsinylően kinevetett férfi egyelőre fájdalomtól sápadtan egyensúlyozott az altestének keményen alávágó vaskos csövön, azonban mielőbb túl kellett tennie magát a testi nyűgökön, hiszen minden megtett méterrel közelebb került a meglovagolt kocsi leválasztásának pillanata. Legyűrve átmeneti gyengeségét, elszántan összekapta magát, macskaügyességgel felmászott az átforrósodott tetőre, majd annak végére érve hasra vetette magát, és lekukkantott a két kocsi közötti szűk átjáróba. Az indulásnál ide, a szerelvény hátuljába küldött fiatalember, mélyen behajolva az ütközők közé, szakértő kezekkel az összekötő kábelek és láncok szétválasztásán fáradozott. Malcolm, kihasználva a kedvező alkalmat, nesztelenül átugrott a negyedik kocsi tetejére, és máris rohant tovább az elejére, ahol óvatosan aláereszkedett a kocsiközbe. Leguggolt, és a szolgálati ajtó melletti falrész takarásában úgy helyezkedett el, hogy a nemsokára erre elhaladó srác ne vegye észre. A maga keltette zajokkal versenyt futó szerelvény elsuhant a szabadtéri végállomás peronja előtt. Hamarosan határozott lökés tudatta, hogy a tovább gyorsuló járművet most szabadították meg a hátsó kocsijától. 

  A fiú most, hogy feladata első részével végzett, a robbanóanyagos ládák közötti sikátoron átfurakodva megjelent a befelé nyíló szolgálati ajtóban, s már nyújtotta a karját, hogy átszálljon a harmadik kocsiba. Ebben a pillanatban vaksötét éjszaka váltotta fel a déli verőfényt, merthogy elérték és átrobogtak az alagút örök ásításba merevedett száján. A rejtekéről leopárd módjára előugró Malcolm nyakánál fogva megragadta a gyanútlan prédát, és könnyedén, mint egy tömött szalmazsákot, egyszerűen lehajította a szívbénító riadalomtól magatehetetlen fiatalembert. Vérbeli humanistaként őszintén remélte, hogy az alagút szürke sávként elhúzó falához vágott srác nem került a kerekek alá, és túléli a saját áldásos tevékenysége következtében rövidesen bekövetkező nagy durranás keltette légnyomást is. Alig ért jókívánságai végére, amikor a felpörgetett turbinákkal felszálló repülőgép zúgásával keveredő boszorkánysikolyokból, és az ördögi torkokból felszakadó félelmetes ordításból született őrületes hangelegy utolérte a dülöngélve vágtató vonatot. A fülrepesztő hanghullámok hátán érkező orkánszerű széllökés porfelhőjében alig lehetett levegőt venni, az ember tüdejét ezer tüzes tű járta át. Mindezek mellé a föld alatti vihar sodró ereje Malcolmt is majdnem a fiatalember sorsára juttatta. A korábbi hetek gyúrásainak hatására a férfi igazán jó kondícióban tudhatta magát, de ujjai az üvöltő káoszban hajszál híján lecsúsztak a kapaszkodó sima hengeréről. Ráadásul résnyire szűkült szemein, orrlyukán, és az ezekhez képest hatványozottan védtelen fülein csak úgy dőlt befelé a robbanás lisztfinomságú pora. Amíg nyugalmasabb vidékre nem értek, vakon és süketen lebegett a fojtogató sivatagi szélben. 

  Mire ismét biztonságba helyezte magát, és nagyjából kitisztogatta eldugult látó- és hallószerveit, maguk mögött hagyták a következő, szolid könnygázfelhőben úszó, kiürített állomást. Malcolm jobbnak látta tovább állni a hamarosan ugyancsak levegőbe repülő kocsiról. A szerelvény harmadik tagjának tetejére jutni rutingyakorlat volt, hanem itt meg a fejéhez életveszélyesen közel elhúzó betonmennyezet miatt vált nehézkessé a haladás. Ilyen körülmények között rekordidő alatt érte el a motoroskocsi elejét, ahol kaszkadőröket megszégyenítő ügyességgel és bátorsággal fejjel előre lelógatva magát, belesett a műszerek gyenge fényében derengő fülkébe. Lábait a tetőn kiálló szellőzőkürtőkbe akasztva, erejének hihetetlen összpontosításával hátranyúlt, és a derekára szíjazott fegyvertokból kiemelt Berettával az üvegen keresztül három lövést adott le a homályban mozduló, emberforma árnyalakra. Sajnálta az öreg cimborát, de ebben a normálisnak legfeljebb egy denevér esetében nevezhető testhelyzetben aligha sikerült volna megértetni vele a vonat megállítására vonatkozó kérésének erkölcsi megalapozottságát. 

  Vajon hogyan adhatta volna elő a begyepesedett fejű, kilúgozott agyú tatának, hogy vissza az egész, merthogy oda nem illő kinövése van a menyasszonynak! Akció lefújva, zsold nincs, ellenben azonnali hatállyal el lehet kezdeni a feldühödött Greyson haragja elöli bujdosást. Alárendeltjei, akik a jelek szerint kikerültek a parancsnoksága alól, valahonnan fülest kaptak, miszerint nem egészen stimmelnek körülötte a dolgok. Ezért akarták lerázni már induláskor. Hogy ez a legnagyobb pechükre nem sikerült, annak keserű levébe két ember már belekóstolt. De hát ezeknek tényleg mindegy, hány életet oltanak ki a veszett akcióval? Nem beszélve a járulékos anyagi károkról. Morális megfontolás ide vagy oda, azért csak bántotta, hogy a kényszerű fegyverhasználattal kárt tett az egyébként jó fejnek tartott öregben. De ezt majd valahogy, remélte, lerendezi a lelkiismeretével. A sikeres találat eredménye különben azonnal jelentkezett. A vonat másodperceken belül jelentősen veszített a sebességéből, olyannyira, hogy a fékezés erejével megküzdeni képtelen férfi fejjel előre lezuhant a lendületből továbbrohanó szerelvényről, és az alagút nyirkos falán lecsúszva a zúzott kövekkel borított talajon találta magát. Hála a váratlan helyzetekre kiterjedő kiképzésnek, nagy hasznát vette az esésre begyakorolt mozdulatoknak. A teste alig sérült meg, mindössze a bal válla és a könyöke kapott egy fájdalmas, de könnyen kiheverhető ütést.

  Rövidesen bebizonyosodott, hogy a metró meglőtt vezetője közel sincs ilyen jó állapotban. Az automata fékberendezés aktivizálódása után a visítva tiltakozó síneken sárgán és vörösen szikrázó kerekekkel csúszó vonatból egy magatehetetlen test zuhant ki a vezetőfülkéből. Kisvártatva megint elindult a nyilvánvalóan új ember által vezetett metró, de most már nagyon rákapcsolt, és mit sem törődve a pályán érvényes sebességi határral, túlhajszolva igyekezett behozni lemaradását. Malcolm ültében sóhajtva nézett a távolban eltűnő piros lámpák után. Nagyon úgy látszott, hogy a dolgok messze nem úgy sikerülnek, ahogy tervezte. Ő maga pedig csúfos kudarcot vallott. A rendelkezésre álló idő szűkössége miatt nem hitte, hogy a szerelvényen maradt két ember a tervnek megfelelően elbabrál a hátsó kocsik kijelölt helyen való lekapcsolásával. Logikusabbnak látszott, hogy a motoroskocsi kivételével az egészet a folyó alatt robbantják fel. A robbanóanyaggal dugig pakolt három kocsitól pedig nemcsak a folyóágy szakad be, de berogynak a detonáció fő hatósugarába eső, a túlzott feszítőerőnek ellenállni képtelen árvízvédelmi töltések is. Mire sikerül elzárni a jókora rést, a város lapályos felét nagyrészt elönti a víz. Az ég irgalmazzon annak, akit a medréből kitörő folyó sodrása elkap! 

  Beleborzongott a közeli katasztrófa gondolatába. A helyzetet még sosem érezte ennyire reménytelennek. Csak Lauren idejében kikerüljön a legveszélyesebb területről! Belső hidegrázástól összekoccanó fogakkal feltápászkodott a helyéről, és a mindkét irányban távol eső állomásokról odaszűrődő fényben lépteit a kocsiból kilökött sebesült felé irányította. A vártnál hamarabb érte el a dráma helyszínét. A sötétben vagy elszámította a távolságot, vagy az életösztöntől hajtott, többszörösen sebesült ember vonszolta közelebb magát, mindenesetre belebotlott a levegőt zihálva kapkodó szerencsétlenbe, akibe már csak hálni járt a lélek. A kisportolt Malcolm egyetlen lendülettel hátára kapta a vértől iszamós testű, fájdalomtól nyöszörgő embert, és ahogy a terepviszonyok meg ütéstől sajgó vállai engedték, nehéz terhével a sínek között visszafelé, a közelebbi állomás felé futott. Amíg az alattomos talpfákon botladozva erőltetett tempóban haladt a mindinkább kibontakozó megálló felé, magában azt mérlegelte, hány perc alatt érhetik el a biztonságos felszínt, mielőtt a mindent legázoló özönvíz végigsöpörne az alagúton. 

  Igyekezett elhessegetni a szemei elé tolakodó, bénító rémképeket, ám gyengülő lábai és a stressz nyomásától felpörgő szíve visszafogták a menekülésben. Azért futott, ameddig bírt, csakhogy eljutott a fáradság olyan fokára, amikor mindenképpen meg kellett pihennie, hogy reménye maradjon a továbbmenetelre. És bár a sötétből mentsvárként felragyogó állomás alig kétszáz méterrel lehetett, egy percre muszáj volt szabadulnia nyolcvankilós terhétől. Közvetlenül a fal mellé állva, gyengéden földre csúsztatta az életjeleket nemigen produkáló idős embert. Néhány mély lélegzetet véve gyorsan magához tért kínzó légszomjából. Szívverése megint közelített az optimális értékhez, gyengeségérzete, akárcsak az addig patakokban feltörő verejtékezése, jelentősen alább hagyott. Sokkal jobban érezte magát, olyannyira, hogy a tisztább látási viszonyok között maradt energiája a sebesült megvizsgálására. Szegényen semmi vizsgálni való nem maradt, hiszen az örökre elnyugodott nyaki artériák első tapintására bizonyossá vált, hogy az öreg harcos befejezte izgalmas végűre sikeredett földi pályafutását. Hogy mióta volt halott, immár lényegtelenné vált. A fontos, hogy utolsó perceiben nem maradt magára, mint egy elgázolt, árokba lökött kutya. Malcolm a sors keserű fintorának tulajdonította, hogy a vén csibész éppen annak az embernek a segítséget nyújtó vállán lehelte ki a lelkét, akinek a vesztét köszönhette. Felesleges bűntudattól remegő ujjaival lezárta az öreg vádlón rámeredő szemeit, pedig tudta, hogy az adott helyzetben nem tehetett mást, még ezen az áron is meg kellett kísérelnie megakadályozni a sors akaratából mégiscsak elháríthatatlan bajt. 

  Mintha e nekrológnak beillő gyászos elmélkedésre jönne a távoli, túlvilági felelet, gyors egymásutánban többször megremegett a föld. Az alagút tetejéről függönyszerűen aláhulló por- és homokszemcsék karcos cincogását elnyomva, gyanús morajt éledt a semmiből. Bekövetkezett a legrosszabb! Malcolm gondolkodás nélkül futásra fogta a dolgot, hiszen ezúttal nem gyakorlaton volt, immár éles helyzetben kellett küzdenie az életéért. Rohanás közben úgy érezte, hogy a sötét háttér mélyén nyomába eredő hatalmas természeti erő egyedül őrá vadászik, megbolygatott nyugalmáért őrá összpontosul minden haragja, és kapva az alkalmon, személyén akarja leverni az évszázadok során ellene erőszakot tevők iránt felgyülemlett gyűlöletét. Hangjában benne volt a fenyegető ígéret, hogy vad haragjában senkinek sem kegyelmez. Ha elkapja, addig csapkodja faltól falig, míg a teste részekre szakad, a darabokat az általa görgetett törmeléken apróra zúzza, végül a felismerhetetlen cafatokat a csatornanyílásokon és a metrókijáratokon át égre szökő vízpermettel diadalmasan szétszórja. Miután Malcolm semmilyen halálra nem vágyott, legkevésbé az effélére, sebesebb tempóra kapcsolt, s mintha talajt sem érnének a lábai, rohanó léptei nesztelenül repítették a hörögve őrjöngő áradat rendületlenül nyomuló vízfalának hideg lehelete elöl. Az utolsó métereken azonban valami eleddig ismeretlen, elszánt, öngyilkos dac éledt benne. Felkapaszkodott ugyan a magasban húzódó peron szintjére, ahonnan jó eséllyel tovább menekülhetett volna, de nem! Maradt volna ideje, hogy elfusson, de csak azért is megállt, hogy bevárja üldözőjét. Látni akarta a vesztére törő óriást, szemébe akart nézni a végveszélynek. Fatális szereptévesztése révén biztos volt benne, ha megpillantja, nevetni fog. Igen, félelmeitől szabadultan bele fog nevetni a mulandó ember vakmerő tettétől néhány másodpercre megalázott halál arcába!

  Az elszánt mosollyal nem sokáig kellett várnia. A peron szélén kihajolva megállt, és mintha közelgő metróra várna, feszülten figyelte a sötétség megfoghatatlan, fekete masszáját életre keltő irdatlan víztömeg viharos közeledését. Amikor aztán meglátta az ezerarcú halál élő célpontot kereső, eltorzult képét, ösztönös mozdulattal, mintha ekkora erő ellenében ez bármit is számítana, hátraugrott egy mozaikkockákkal kirakott oszlop takarásába. Az állomás folyó felőli végére épített, ék alakú betonfal által kettéválasztott özönvíz szempillantás alatt bekerítette védtelenül maradt áldozatát. A találkozás nem egészen úgy történt, ahogyan azt Malcolm mindenre elszánt, romantikus hangulatában képzelte. A kétfelől rázúduló, megosztva is reménytelenül legyőzhetetlen erő láttán a másodperc töredékére felvillant benne a menekülés reflexe, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy elkésett. Annyi esélye sem maradt, mint egy üvegtestű szúnyognak az összecsapódó tenyerek között. Utolsó pillanataiban azért mégis elmosolyodott magában: ennyit a legalább nyolcvan évre tervezett életéről! A képtelen véget ért önmagát nevette ki. Aztán a kíméletlenül záruló, lucskos tenyerek éles csattanásában minden odalett.

  Valaki durván rángatta a kabátja ujját, amitől a kábán bámuló férfi csaknem leesett a piros műanyag székről. Tétován felnézett. A válltáskás, középkorú asszonyság kitelt arcát látta maga fölött. A hölgy bátortalan előzékenységgel szorongatta kezei közt a Malcolm öléből földre hullott aktatáskát. Látszott, hogy szívesen átadná a tulajdonosának, ha az végre átvenné tőle. Miután egy álmatag köszönet kíséretében túl voltak rajta, Malcolmban felderengett, hogy valahonnan ismeri a tésztaszerű arc gazdáját, valamikor látta már ezt a széle-hossza egy termetet. Erről aztán másfajta emlék is beugrott, és a kezét ijedten kapta a szeme elé. A kézfején friss karcolás nyoma húzódott, a seb környékét az alvadt vér apró szemű, bordó gyöngysora szegélyezte. Érdekes módon, a bal válla és a könyöke tájéka meglehetősen sajgott. Nem emlékezett rá, hogy mostanában megütötte volna magát. A termetes hölgy köszönésnek szánt fejbiccentéssel odébb lépett, a mögötte feltáruló falon függő óriásplakáton a sportöltözékű fiatal lány kedves arca tűnt elő. A férfiben megállt az ütő. 

  Az órájára pillantott, és felpattant a székből. A karórája nyolc óra negyvenhetet mutatott, a naptári rész számlapja tizenhatodikát jelzett. A bizonyosság kedvéért a két lépésre lévő oszlopnál süldő gyermekét fésülő fiatalasszonynál is érdeklődött a pontos idő után. Annyi volt. A dátum is stimmelt. Tizenhatodika, hétfő. Ráadásul beugrott a bolti riasztóval kapcsolatos aggodalma: beélesítette vagy sem? Tizenhárom-tizenhárom. Szemből a plakát szépe mosolyogva figyelte az összezavarodott férfi kapkodását, aki úgy forgolódott, nézelődött a széles peronon, mint aki nem hisz a szemének, mint aki kétségbe vonja érzékei objektivitását. Feltűnő viselkedése a közelben ácsorgók figyelmének központjába került, egyikük-másikuk zavartan fordított hátat a nyilvánvalóan ittas vagy bolond férfinak. A különös előadás csak egy-két percig tartott, addig, amíg Malcolm maga előtt röstelkedve rájött a dolgok kézenfekvő magyarázatára, és tudomásul vette, hogy szégyen ide vagy oda, elszenderedett az állomás nyugalmas melegében. Ilyen még nem fordult elő vele, de a nyugtalanul átforgolódott éjszaka, és a változó kor bioritmust megzavaró, ez idáig ismeretlen velejárói sok mindent megmagyaráznak. Forró homlokára nyugtató balzsamként hatott a közeledő metró által keltett huzat hűs szele. Alig várta, hogy a szerelvény megálljon, és beszállás után elvegyüljön az utasok közt, ezzel lezárva a maga és a körülötte ténfergők számára egyaránt kínos jelenetet.

  A sok szabad ülőhelytől szinte üresnek ható kocsiban az ajtóval szemközti oldalon, kedvenc plakátja tőszomszédságában foglalt helyet. Csak az üvegablak és egy méter választotta el őket egymástól. Indulásig igyekezett minél alaposabban tanulmányozni a szinte testközelbe került szépség vonásait, aztán fájdalom, csukódtak az ajtók, és a metró lépésben elindult vele. A tíz méter széles peron párhuzamos oldalára ebben a pillanatban érkezett be, és állt meg az ellenkező irányba tartó vonat. A szemben veszteglő kocsiból páran kiszálltak, aztán siettek a dolguk után. A szellőssé vált járművön egyetlen, a nyitott ajtó mellől nem tágító utas maradt, az a szépségének kisugárzásával a kopott környezetből messze kirívó teremtés, aki most királynői mozdulattal vetette hátra természetes bronzszínű haját. Átpillantva erre az oldalra, észrevette a felismeréstől szürkére váltó, vértelen arccal őt bámuló férfit. Kedvesen rámosolygott, és a válltáskája szíján pihenő ujjaival alig észrevehetően intett. Lauren volt. Odaát is záródtak az ajtók, és az ellentétes irányba tartó szerelvények dübörögve kihúztak az állomásról. 

  Malcolm lehajtott fejjel nézte az ölében tartott aktatáskát. Védtelenül lebegve a végtelenül magányos űrben, fényévekre bármilyen stabil értékrendtől, magába roskadva tűrte fokról fokra hűlő szíve jéggé dermedését. Azok a szemét maró sós kis micsodák csillagforma köröket rajzolva fröccsentek szét a sötét műbőr sima felületén. Sem aznap, sem később nem nyitotta ki a boltját. Sőt haza sem ment. Senki sem tudott róla semmit. 

 

                                                       VÉGE